A vaddisznó után az őz a hazai vadászok legkedveltebb nagyvadja, gyakorlatilag mindenhol megtaláljuk. Jelentőségét növeli, hogy táplálkozási ritmusa miatt nem kizárólag napnyugta és napkelte között mozog, mint a disznó: este korábban vált ki, reggel a legtovább tart ki a táplálkozó helyén. Akár még a déli órákban is összefuthatunk vele a határban.
A lőfegyverrel vadászók a nagy, vagy különleges agancsú őzbakokat emelik piedesztálra, míg a téli őz tarvad vadászatok sok helyen csak “szalagmunka” kategóriába esnek, ahol néhányan még a long-range késztetéseiket is igyekeznek kiélni. Nem így az íjászatban, ahol sutát, gidát semmivel sem könnyebb elejteni, mint egy bármilyen nagy agancsot hordozó bakot. És itt most szó szerint idézném a szerzőt: “Nem mondom, hogy ne becsüljük a trófeát, de magunk között szólva, íjjal egy tavalyi gidát elejteni nagyobb vadászteljesítmény, mint feltámasztott távcsöves golyós fegyverrel kétszáz lépésről ledurrantani a gyanútlan, ám félkilós agancsot viselő bakot.” – node ennyit az íjászatról, beszéljünk inkább az őzhívás praktikáiról, hiszen most ez az aktuális.
A cserkelést igyekezzünk hajnali órákra időzíteni, este inkább a lesvadászat alkalmas, kivéve talán a párzási időszakot. Mivel a legkisebb termetű nagyvadunkról van szó, őt a legnehezebb felfedezni az aljnövényzet takarásában, és a mozgásával se árulja el magát egykönnyen. Nem vonul, mint a szarvas, nem keresgél, hangoskodik, mint a disznó, könnyű és óvatos lépéseivel nem roppant minduntalan gallyakat. Képes hosszú ideig, akár tízpercekig egy helyben állva csipegetni, aztán egy-két lépéssel odább folytatni. Így a nyári vegetációban csak hosszas és tüzetes, távcsöves vizsgálódással győződhetünk meg róla, hogy van-e őz az előttünk húzódó terepen. Az őz az év melegebb évszakaiban gyakrabban riaszt, fokozott óvatosságra intve ezzel fajtársait. Ilyenkor gyakran jobb, ha más területrészt keresünk fel.
A nász idején folytatott vadászat nem csak különleges élmény, de különösen kedvező lehetőséget nyújt a vadász számára. “Ez a természet bőkezű ajándéka, melyet a vadász, hát még a vadászíjász, egyszerűen nem utasíthat vissza! Mindössze néhány hétig tart, de minden perce ünnep, igazi piros betűs vadászünnep!”
Ilyenkor az őzek viselkedése hatványozottan megváltozik, az egyébként óvatos bakok ilyenkor szinte felhívják magukra a figyelmet, és sokat veszítenek éberségükből. Az év ezen időszakában nem árt, ha már korábbról ismerjük a bakok revírjeit, mert aztán hívással annyi bakot láthatunk néhány hét alatt, amennyit az év többi részében összesen. Szerelemvágytól fűtve, a sutahangra érkezve sokszor szinte legázolják a jól álcázott vadászt.
Sok jager csak a suta hívóhangját ismeri, pedig a szakirodalom bőségesen kínál egyéb alternatívákat is a gida, a panaszhang és a vészsirám alkalmazásával. A siker reményében ismernünk kell az őzhívás vadászmesterség minden csínját-bínját!
Mindenekelőtt azt, hogy hol keressük a bakokat: ilyenkor az ivarzó suták után járnak, tehát a suták ismert tartózkodási helyeti kell szemmel tartanunk. Fontos tudni, hogy hasztalan próbálkozás a suta hívó hangját hallatni az üzekedési időszak előtt, vagy után, ugyanis ha nincs ivarzás, a bakokat nem fogja érdekelni a hívóhang sem. (Ellenben téli tarvadazáskor buttolóval hívtam már be sutát – a szerk.)
Hangok
A gidahang az üzekedés teljes időtartama alatt használható. A szerelmes suta magára hagyja a gidáját, de mint aggódó anya, a gida hívó hangját hallva, sietve jön a hang után. Többnyire nyomában a szerelmes bak, aki egy pillanatra sem akarja magára hagyni, nehogy más bak férkőzzön a közelébe.
A suta halkan ismétlődő, bakokat csábító hangja a legközismertebb, ám a már sutával lévő bakok nemigen reagálnak rá. Az őznász legjavában az erősebb bakoknak van már partnerük, ilyenkor inkább a fiatal, gyengébb bakocskák megjelenésére számíthatunk, amelyek egyébként nem jutnak sutához. A suta hívóhangját a legeredményesebben az üzekedés elején, és végén alkalmazhatjuk, ilyenkor nagyobb a keletje.
A suta panaszhangját akkor hallatja, ha túl hevesnek érzi a bak udvarlását. Az üzekedés minden szakaszában jól használható, mert felkelti a bakok féltékenységét.
A messze hangzó vészsirám a panaszhang végletekig felfokozott változata. Hallatán még a sutájukkal lévő bakok is olykor rohanva jönnek féltékenységüktől elvakultan. Használatakor a panaszhanghoz hasonlóan, az erejük teljében lévő, önérzettől duzzadó harcosok jövetelére számíthatunk elsősorban. A gyengébb bakokat inkább riasztja, és sürgős távozásra készteti.
A szelet híváskor sem hagyhatjuk figyelmen kívül, és a megfelelő álcázásról is gondoskodnunk kell, mert a bakok óvatossága azért ilyenkor sem tűnik el teljesen. Amennyiben fáról vadászunk, elég csak 2-3 méter magasra menni, hiszen az a lényeg, hogy a cserjeszintnél magasabban legyünk. Így viszont jó kilátásunk nyílik a terepre, lesz idő elbírálni a közeledő bakot, és felkészülni a lövésre. Néhányan állítják, hogy a magasból jövő hívást a bakok madárhangnak észlelik, de könyvünk szerzője nem osztja ezt az elméletet. Ellenben előnyös a hívóvadászaton – főleg íjjal -, ha kísérővel vadászunk, így az egyikünk a hívással foglalatoskodhat, a másik pedig a bírálattal és a lövéssel. Ilyenkor a legjobb, ha a hívó a földön helyezkedik el jól elrejtőzve, a vadász a szélirányt tekintve előtte, vagy félszéllel, pár méterrel távolabb, fán vagy magaslesen ül. Ez az ideális felállás, a többi már csak a helyes kivitelezésen múlik, ugyanis a kereső bak gyorsan halad, pár pillanat alatt szél alá kerülhet, esetleg túl közel jöhet. Ha a bakot meg akarjuk állítani, célszerű a gida-, vagy sutahangot adó sípot leheletszerűen megszólaltatni a megfelelő pillanatban.
