Kalappal!

Mit keresel?

Sztori

Sztori: Bűdi Gábor – A dolgok rendje

Újabb kiváló tollforgató írásai jelennek meg mostantól a Vadász Blogon. Ismerjétek meg Bűdi Gábor vadásztársunkat!

– Papa! Mi az a zivatar?

– Hát, amikor csapkod ménkű! Mi meg bőrig is ázunk.

– És a zápor?

– Hát, amikor csak bőrig ázunk.

A kölyök ölébe rakta két kezét és lábát lógatva ült a lesdeszkán, kék szemével inkább az eget kémlelte, mint az előttük elterülő kaszálót vizslatta.  Majd elgondolkodva felnézett az öregre.

– Egyszer én is olyan okos leszek mint Te? 

Az öreg húzott egyet a szakállán, köhintett egy aprót, majd a gyerek vállára tette súlyos tenyerét.

– Nem Kapitány, Te sokkal, de sokkal okosabb leszel Nagyapádnál. Mert ez a dolgok rendje.

– Ez a dolgok rendje… ismételte a gyerek, csak úgy magának elgondolkodva.

A szivarka felparázslott és a kifújt füst kényelmesen elgomolygott épp a megfelelő irányba. A vadász átnézett az erdő aljába és remélte, hogy a mocsaras felől még lővilágban megjönnek a szarvasok. Volt már alkalma, hogy unokájának szarvast mutasson, de kölyök, ennél többet akart. Szüntelenül a nagyapja bekeretezett képeit nézegette a falon és újra és újra elmeséltette a képen látható emberek és állatok történetét. Habár a történetek nem nagyon változtak – talán csak apró részletekkel bővültek – de a gyerek sosem unta meg azokat. Tátott szájjal és mély átéléssel hallgatta a mondókát cserkelésről, a vad felbukkanásáról, izgatottan szorította az öreg kezét a várakozás perceiben és beleremegett, amikor a nagyapja odáig ért a mesélésben, hogy „….durr, és akkor dörrent a puska.”  

Az anyai szigor és az öreg óvatossága ezidáig csak a fegyvertelen erdei séták és leskelődések lehetőségét adták meg kettőjüknek. Ám az anya kifogyott az ellenérvekből, a Nagyapa pedig a türelemre intő szavakból, így ezen az őszi délutánon a Kapitány izgatottan fűzte fel a szíjára a saját kését, felvette a kalapját, büszkén nyakába akasztotta távcsövét és immár fegyverrel indultak a határnak. 

És igen, most a gyerek, a Kapitány, arra várt, hogy dörrenjen a puska. Még ha nem is az Ő kezében.

Az öreg a szeme sarkából látta, hogy a kölyök felnőttesen hátra tolta kis kalapját és buzgón távcsövezni kezd. Jobb is ha Ő néz, mert hát jobb is a szeme, mint az enyém – gondolta. Habár ezerszer is elmondta már a tanmesét a türelemről, de azért titkon nagyon bízott benne, hogy akad látnivaló majd az unokája számára. 

– Papa! Milyen bikára várunk? – suttogta a távcső alól.

– Hmm… hát öregre vagy olyanra, ami nem kívánatos a szarvasok közé. De ezt már Te is tudod.

– Öregre? De milyen öregre? – kérdezte némi csodálkozással a hangjában a gyerek.

– Arra, amelyik már megtette a dolgát. Arra amelyik már nem csapja a szelet a szarvas hölgyeknek, amelyik már gyönge. Ha már lőni kell, akkor lőjünk olyat, ami nélkül is tovább élnek a szarvasok szép számban. Érted Kapitány? 

– Értem. Szóval öregre… – ismételte megint elgondolkodva a kölyök.  Majd szorgalmasan tovább vizslatta az erdő alját. Látszott, hogy valami nagyon szöget ütött a fejében, de egyelőre abbahagyta a kérdezősködést. A Nap időközben remegve szétterült a horizonton, majd az erdő árnyékát hosszan-hosszan elnyújtva lepihent a dombok mögött. Hirtelen nyirkosabb lett a levegő, úgyhogy az öreg – habár a gyerek nem kérte – vastag pulóverét annak hátára terítette és pokrócot hajtogatott a lábára. 

– Hát ennek olyan jó „papa szaga” van! – súgta a Kapitány az öreg fülébe, aki lenyelve a torkában lévő gombócot szeretettel simogatta meg a gyerek hátát.

Alig fél órájuk maradt még mielőtt az éjszaka végleg a fekete és szürke árnyalataival teríti be a tájat, és rejti el annak lakóit. A távcsövet sűrűn emelgetve csendben üldögéltek az alkonyatban. A Kapitány fészkelődni kezdett, majd közelebb hajolt a nagyapjához és kibökte, hogy mi motoszkál a fejében: 

– Papa! És amikor majd én leszek az okosabb, akkor majd Te fogsz tőlem olyat kérdezni, amit Te nem tudsz? – kíváncsiskodott tovább a gyerek. 

– Meglehet, ámbár akkor én már lehet, hogy nem is élek, és nem én, hanem a Te fiad vagy az unokád fog tőled kérdezni.

A kölyök szemlátomást megrökönyödött. Megvakarta az orrát és megfeledkezve magáról kis tenyerét a nagyapja térdére fektetve a kelleténél kicsit hangosabb kérdezett vissza:  

– Te meg fogsz halni? 

Nagy, kék szemeiben csodálkozás, hangjában némi meglepetéssel és ijedtséggel vegyes hangsúly volt.

– Hogy-hogy meg fogsz halni?

– Hát, – mosolyodott el a nagyapja. Gyöngéd mozdulattal levette a kapitány kalapját és megsimogatta annak okos fejét. – öreg vagyok és egyre öregebb leszek. Tudod, ez a dolgok rendje….

A gyerek eltanácstalanodott, ráharapott alsó ajkára és kerek szemmel pislogott nagyapjára. Egy kósza tincs a homlokába hullott, amit az öreg félre söpört és szorosan magához húzta. 

– Ez a dolgok rendje. Érted Kapitány?  

De az nem válaszolt, csak hagyta, hogy az arca a kopott kabát ráncai közé fúródjon és így ült percekig. Csak a Jó Isten tudja, hogy mi fordult meg a fejében, és hogyan érti meg azt, amit ember nem érthet meg talán sohasem. 

– No! Kapitány! Elég a morfondírozásból,  keresd azt a szarvast! – vetett véget a pillanatnak az öreg.

A gyerek vonakodva felegyenesedett, szeméhez húzta a távcsövét, és az erdő felé fordította. Az öreg újabb szivarkára gyújtott, s a füsttel ismét ellenőrizte a szélirányt. Ámbár a szélirány kevésbé izgatta, mint inkább a saját mondatai, amit a gyereknek mondott.   

Percek múltak percek után, a táj csöndesedett a lelkek pedig megnyugodtak. 

Ám a Kapitány felfedezett valamit a távolban és a kis teste azonnal vacogni kezdett. 

– Papa, de hát ezek itt vannak! – suttogta elfúló hangon. 

Az öreg lassan, óvatosan szeméhez emelte a saját távcsövét. Valóban. Észak felől három fiatal bika baktatott kelet felé a gyepen, harántirányban előttük, sőt, kicsit lemaradva további kettő lépett ki mögöttük az erdőből. Habár majdcsak 200 méterre lehettek még, de a lencsékben tisztán látszott, hogy fiatal, jó kondíciójú legények, ígéretes fejdísszel, úgyhogy tisztességes vadász nem nyúl puskához a jelenlétükben. 

A gyerek el- elakadó lélegzettel csodálta a nemes állatokat, de az öreg továbbra is az erdő alját kémlelte. Nem hiába. Jól sejtette, hogy az ifjak mögött messze lemaradva jön majd az, akire a vadász igazából kíváncsi volt. 

– Nézd csak Kapitány! – mondta az öreg szorosan a gyerek fülébe suttogva. – Ott az öreg bika! 

Látod, hogy milyen vastag a nyaka, lógatja a fejét, szinte fehér a homloka, a csont is elvékonyodott a fején, sőt mintha törött is lenne az egyik szár. Látod?

– Miért jön utolsónak? Mert fáradt? 

– Nem hinném, talán csak okos. Még az is lehet, hogy a fiatalokat engedi maga elé. Ki tudja miért tudott megélni ilyen szép kort? Látod, ha mi „hirtelenkezű” buta vadászok lennénk, már régen a puskánkat méregetnénk valamelyik élenjáró szarvason! Lassan ideér elénk. Most eljött az Ő ideje is… 

A vadász a puska után nyúlt, feltámasztotta a les szélére és nyugodtan kereste a szálkereszt helyét az öreg bika oldalán. Nem látta, de érzete, hogy a gyerek remeg és zaklatottan veszi a levegőt. Ez a vadászláz –  gondolta. 

Nem akart esélyt adni sem a hibára, sem arra, hogy a bika sebzetten messzire vigye a lövést. Legyen gyors és könnyű vége a dolognak, hisz ki tudja, hogy ennek a kis embernek a lelke mit bír el és mit nem, ha már mindenáron részese akar lenni a dolognak. 

Az alkonyat fényében a lencse kristálytiszta képet adott az állatról, ami békésen poroszkált távol az ifjak mögött és már csak egy izmosabb kőhajításnyira volt.

A vadász óvatosan előretolta  a biztosítót, majd a halk klattyanás után célra tartott és várta a legkedvezőbb pillanatot. Az állat teljes szélességében mutatta az oldalát, a szálkereszt megállapodott a lapockacsont felső részén és már csak egy lélegzet visszatartásnyi idő volt hátra az öreg bika életéből. Ám ekkor az öreg megérezte a fegyvert tartó csuklóján a gyerek nyirkos tenyerét. 

– Papa! – suttogta fuldokolva a kölyök.

Az öreg óvatosan elzárta a puskát, de nem vette le a célról és a gyerek felé fordította fejét. 

Sohasem látta még ilyennek. A poros arcon legördülő könnycseppek vágtak tiszta barázdákat a pengeként feszülő apró szájacska fölött. 

A nyárfalevélként remegő kölyök rettenetes erőfeszítéssel próbálta uralni indulatait. Azonban ahogy suttogásra nyitotta száját úgy szakadt ki belőle a feltörő szenvedély, mint a gát apró repedését szétfeszítő áradat. 

– Papa! Én nem akarom, hogy meghalj, és én nem akarok okosabb sem lenni nálad és azt sem akarom, hogy ez a bika meghaljon akármennyire öreg is, mert nem ez a dolgok rendje… Érted Papa? Mert ez nem lehet a dolgok rendje….

Az öreg bika vágtája még messziről is jól hallatszott, így az égbolt sötétedő kupolája alatt csak a két ember maradt magányosan. És sokáig üldögéltek még így, csendben…

Írta: Bűdi Gábor

ÍRTA

Facebook

EZ IS ÉRDEKELHET

Sztori

Itt vannak ni!

Sztori

Ha azt gondolnád, hogy valamelyik negyvenedik vadamat kívánom felemlegetni, akkor csalódni fogsz kedves Olvasó. Az éveim száma lett negyven. De ebben a kis megemlékezésben...

Sztori

*Capitulatus – legfegyverző varázslat a Harry Potter sorozatban Örökké emlékezetes vadásznapon vagyunk túl. Így életem delén nem sok olyan dolog hoz már úgy lázba,...

Sztori

Kedvenc szerzőnk újabb remek története következik, bölcs mondanivalóval a régi szép időkből. “Mit szépítsük, na! Dédnagyapa a mai fogalmak szerint is rabsic volt. A...