Kalappal!

Mit keresel?

Sztori

Sztori: Bűdi Gábor – A dolgok rendje

Olvasási idő: 5 perc Újabb kiváló tollforgató írásai jelennek meg mostantól a Vadász Blogon. Ismerjétek meg Bűdi Gábor vadásztársunkat!

– Papa! Mi az a zivatar?

– Hát, amikor csapkod ménkű! Mi meg bőrig is ázunk.

– És a zápor?

– Hát, amikor csak bőrig ázunk.

A kölyök ölébe rakta két kezét és lábát lógatva ült a lesdeszkán, kék szemével inkább az eget kémlelte, mint az előttük elterülő kaszálót vizslatta.  Majd elgondolkodva felnézett az öregre.

– Egyszer én is olyan okos leszek mint Te? 

Az öreg húzott egyet a szakállán, köhintett egy aprót, majd a gyerek vállára tette súlyos tenyerét.

– Nem Kapitány, Te sokkal, de sokkal okosabb leszel Nagyapádnál. Mert ez a dolgok rendje.

– Ez a dolgok rendje… ismételte a gyerek, csak úgy magának elgondolkodva.

A szivarka felparázslott és a kifújt füst kényelmesen elgomolygott épp a megfelelő irányba. A vadász átnézett az erdő aljába és remélte, hogy a mocsaras felől még lővilágban megjönnek a szarvasok. Volt már alkalma, hogy unokájának szarvast mutasson, de kölyök, ennél többet akart. Szüntelenül a nagyapja bekeretezett képeit nézegette a falon és újra és újra elmeséltette a képen látható emberek és állatok történetét. Habár a történetek nem nagyon változtak – talán csak apró részletekkel bővültek – de a gyerek sosem unta meg azokat. Tátott szájjal és mély átéléssel hallgatta a mondókát cserkelésről, a vad felbukkanásáról, izgatottan szorította az öreg kezét a várakozás perceiben és beleremegett, amikor a nagyapja odáig ért a mesélésben, hogy „….durr, és akkor dörrent a puska.”  

Az anyai szigor és az öreg óvatossága ezidáig csak a fegyvertelen erdei séták és leskelődések lehetőségét adták meg kettőjüknek. Ám az anya kifogyott az ellenérvekből, a Nagyapa pedig a türelemre intő szavakból, így ezen az őszi délutánon a Kapitány izgatottan fűzte fel a szíjára a saját kését, felvette a kalapját, büszkén nyakába akasztotta távcsövét és immár fegyverrel indultak a határnak. 

És igen, most a gyerek, a Kapitány, arra várt, hogy dörrenjen a puska. Még ha nem is az Ő kezében.

Az öreg a szeme sarkából látta, hogy a kölyök felnőttesen hátra tolta kis kalapját és buzgón távcsövezni kezd. Jobb is ha Ő néz, mert hát jobb is a szeme, mint az enyém – gondolta. Habár ezerszer is elmondta már a tanmesét a türelemről, de azért titkon nagyon bízott benne, hogy akad látnivaló majd az unokája számára. 

– Papa! Milyen bikára várunk? – suttogta a távcső alól.

– Hmm… hát öregre vagy olyanra, ami nem kívánatos a szarvasok közé. De ezt már Te is tudod.

– Öregre? De milyen öregre? – kérdezte némi csodálkozással a hangjában a gyerek.

– Arra, amelyik már megtette a dolgát. Arra amelyik már nem csapja a szelet a szarvas hölgyeknek, amelyik már gyönge. Ha már lőni kell, akkor lőjünk olyat, ami nélkül is tovább élnek a szarvasok szép számban. Érted Kapitány? 

– Értem. Szóval öregre… – ismételte megint elgondolkodva a kölyök.  Majd szorgalmasan tovább vizslatta az erdő alját. Látszott, hogy valami nagyon szöget ütött a fejében, de egyelőre abbahagyta a kérdezősködést. A Nap időközben remegve szétterült a horizonton, majd az erdő árnyékát hosszan-hosszan elnyújtva lepihent a dombok mögött. Hirtelen nyirkosabb lett a levegő, úgyhogy az öreg – habár a gyerek nem kérte – vastag pulóverét annak hátára terítette és pokrócot hajtogatott a lábára. 

– Hát ennek olyan jó „papa szaga” van! – súgta a Kapitány az öreg fülébe, aki lenyelve a torkában lévő gombócot szeretettel simogatta meg a gyerek hátát.

Alig fél órájuk maradt még mielőtt az éjszaka végleg a fekete és szürke árnyalataival teríti be a tájat, és rejti el annak lakóit. A távcsövet sűrűn emelgetve csendben üldögéltek az alkonyatban. A Kapitány fészkelődni kezdett, majd közelebb hajolt a nagyapjához és kibökte, hogy mi motoszkál a fejében: 

– Papa! És amikor majd én leszek az okosabb, akkor majd Te fogsz tőlem olyat kérdezni, amit Te nem tudsz? – kíváncsiskodott tovább a gyerek. 

– Meglehet, ámbár akkor én már lehet, hogy nem is élek, és nem én, hanem a Te fiad vagy az unokád fog tőled kérdezni.

A kölyök szemlátomást megrökönyödött. Megvakarta az orrát és megfeledkezve magáról kis tenyerét a nagyapja térdére fektetve a kelleténél kicsit hangosabb kérdezett vissza:  

– Te meg fogsz halni? 

Nagy, kék szemeiben csodálkozás, hangjában némi meglepetéssel és ijedtséggel vegyes hangsúly volt.

– Hogy-hogy meg fogsz halni?

– Hát, – mosolyodott el a nagyapja. Gyöngéd mozdulattal levette a kapitány kalapját és megsimogatta annak okos fejét. – öreg vagyok és egyre öregebb leszek. Tudod, ez a dolgok rendje….

A gyerek eltanácstalanodott, ráharapott alsó ajkára és kerek szemmel pislogott nagyapjára. Egy kósza tincs a homlokába hullott, amit az öreg félre söpört és szorosan magához húzta. 

– Ez a dolgok rendje. Érted Kapitány?  

De az nem válaszolt, csak hagyta, hogy az arca a kopott kabát ráncai közé fúródjon és így ült percekig. Csak a Jó Isten tudja, hogy mi fordult meg a fejében, és hogyan érti meg azt, amit ember nem érthet meg talán sohasem. 

– No! Kapitány! Elég a morfondírozásból,  keresd azt a szarvast! – vetett véget a pillanatnak az öreg.

A gyerek vonakodva felegyenesedett, szeméhez húzta a távcsövét, és az erdő felé fordította. Az öreg újabb szivarkára gyújtott, s a füsttel ismét ellenőrizte a szélirányt. Ámbár a szélirány kevésbé izgatta, mint inkább a saját mondatai, amit a gyereknek mondott.   

Percek múltak percek után, a táj csöndesedett a lelkek pedig megnyugodtak. 

Ám a Kapitány felfedezett valamit a távolban és a kis teste azonnal vacogni kezdett. 

– Papa, de hát ezek itt vannak! – suttogta elfúló hangon. 

Az öreg lassan, óvatosan szeméhez emelte a saját távcsövét. Valóban. Észak felől három fiatal bika baktatott kelet felé a gyepen, harántirányban előttük, sőt, kicsit lemaradva további kettő lépett ki mögöttük az erdőből. Habár majdcsak 200 méterre lehettek még, de a lencsékben tisztán látszott, hogy fiatal, jó kondíciójú legények, ígéretes fejdísszel, úgyhogy tisztességes vadász nem nyúl puskához a jelenlétükben. 

A gyerek el- elakadó lélegzettel csodálta a nemes állatokat, de az öreg továbbra is az erdő alját kémlelte. Nem hiába. Jól sejtette, hogy az ifjak mögött messze lemaradva jön majd az, akire a vadász igazából kíváncsi volt. 

– Nézd csak Kapitány! – mondta az öreg szorosan a gyerek fülébe suttogva. – Ott az öreg bika! 

Látod, hogy milyen vastag a nyaka, lógatja a fejét, szinte fehér a homloka, a csont is elvékonyodott a fején, sőt mintha törött is lenne az egyik szár. Látod?

– Miért jön utolsónak? Mert fáradt? 

– Nem hinném, talán csak okos. Még az is lehet, hogy a fiatalokat engedi maga elé. Ki tudja miért tudott megélni ilyen szép kort? Látod, ha mi „hirtelenkezű” buta vadászok lennénk, már régen a puskánkat méregetnénk valamelyik élenjáró szarvason! Lassan ideér elénk. Most eljött az Ő ideje is… 

A vadász a puska után nyúlt, feltámasztotta a les szélére és nyugodtan kereste a szálkereszt helyét az öreg bika oldalán. Nem látta, de érzete, hogy a gyerek remeg és zaklatottan veszi a levegőt. Ez a vadászláz –  gondolta. 

Nem akart esélyt adni sem a hibára, sem arra, hogy a bika sebzetten messzire vigye a lövést. Legyen gyors és könnyű vége a dolognak, hisz ki tudja, hogy ennek a kis embernek a lelke mit bír el és mit nem, ha már mindenáron részese akar lenni a dolognak. 

Az alkonyat fényében a lencse kristálytiszta képet adott az állatról, ami békésen poroszkált távol az ifjak mögött és már csak egy izmosabb kőhajításnyira volt.

A vadász óvatosan előretolta  a biztosítót, majd a halk klattyanás után célra tartott és várta a legkedvezőbb pillanatot. Az állat teljes szélességében mutatta az oldalát, a szálkereszt megállapodott a lapockacsont felső részén és már csak egy lélegzet visszatartásnyi idő volt hátra az öreg bika életéből. Ám ekkor az öreg megérezte a fegyvert tartó csuklóján a gyerek nyirkos tenyerét. 

– Papa! – suttogta fuldokolva a kölyök.

Az öreg óvatosan elzárta a puskát, de nem vette le a célról és a gyerek felé fordította fejét. 

Sohasem látta még ilyennek. A poros arcon legördülő könnycseppek vágtak tiszta barázdákat a pengeként feszülő apró szájacska fölött. 

A nyárfalevélként remegő kölyök rettenetes erőfeszítéssel próbálta uralni indulatait. Azonban ahogy suttogásra nyitotta száját úgy szakadt ki belőle a feltörő szenvedély, mint a gát apró repedését szétfeszítő áradat. 

– Papa! Én nem akarom, hogy meghalj, és én nem akarok okosabb sem lenni nálad és azt sem akarom, hogy ez a bika meghaljon akármennyire öreg is, mert nem ez a dolgok rendje… Érted Papa? Mert ez nem lehet a dolgok rendje….

Az öreg bika vágtája még messziről is jól hallatszott, így az égbolt sötétedő kupolája alatt csak a két ember maradt magányosan. És sokáig üldögéltek még így, csendben…

Írta: Bűdi Gábor

ÍRTA

Facebook

EZ IS ÉRDEKELHET

Sztori

Olvasási idő: 7 perc Bűdi Gábor újabb olvasmányos novellája következik.

Hírek

Olvasási idő: 2 perc Sorra kerülnek elő a Facebook frigyládájából hazánk rejtett kincsei. Brakoner Csaba, Makovonyi Zoltán és Bűdi Gábor után ezúttal újabb, a...

Sztori

Olvasási idő: 2 perc Bűdi Gábor újabb rövid és tömör lényeglátása az életről...és Matuláról

Sztori

Olvasási idő: 2 perc Itt vannak ni!

This will close in 20 seconds