Kalappal!

Mit keresel?

Sztori

Sztori: Bűdi Gábor – Méltatlan ravatal

Olvasási idő: 7 perc Bűdi Gábor újabb olvasmányos novellája következik.

Levette zöld nagykabátját az öreg tölgy. Pedig nem készült már nyármelegre, hisz manapság a hajnali szellő fehér darát csíp csontkemény törzsére, mégis megszabadult elegáns ruhájától. Most csupasz ágaival szoborként terpeszkedett az égre, csak néha-néha rezzent egy aprót. Tonnányi súlyát csak a fejsze vagy a szél tudná mozgásra bírni, de így sötétedés után nem járt már favágó erre, és a levegő is mozdulatlannak tetszett.

A majd kétmázsás test súlyosat tolt a vastag törzsön, s a remegés végigfutott a legmagasabb ág végéig. Az öreg remete vastag páncélja sebet dörzsölt a kéregbe. Jólesően fújt egy erőset, majd komótos léptekkel indult tovább esti váltóján. Száraz levelek tették ropogóssá a járást minden két vagy négy lábon igyekvőnek, de az öreg kan mégis csendesen mozgott az útján, hisz csak tiszta váltókat használt, főleg közel az erdő széléhez.

Évek óta magányosan portyázott. Gyakran lépett át más kanok vagy idegen kondák váltóján, de érdeklődést csak a jeges tél idején mutatott, amikor a természet diktálta kötelességének tett eleget, s tette hódolatát egészséges, a vérvonalának őrzésére méltó kocáknál.

Ma éjjel a falu felé vette az irányt. Az elhagyatott temető egyedüli látogatója volt. Nem kedvelte az embereket, s egyetlen porhüvely sem késztette nosztalgiára vagy emlékezésre, de a néptelen és csendes helyen az öreg vadkörtefa, vagy a bokrok alatt talált fácántojások annál inkább vonzották, sőt még késő ősz idején is talált a puha földben bábot, hernyót s egyéb csemegét.

Nagyot csikordult a csizmatalpába szorult kavics a kocsma kövén, ahogy Tibor, a hivatásos vadász az elnökkel szemben helyett foglalt az asztalnál. Az elnök vastag kérges tenyerét nyújtotta az asztal fölött embere felé, majd komótosan tovább kavargatta kávéját. Vastag bajsza alá cigarettát dugott, s a fellobbanó fényen át meleg, de szigorúnak tetsző pillantást vetett feléje.

— „Nemszeretem” munkát bízok rád, Tibor! Az osztrák menyasszonyát kíséred a hónap végén!

— De hát, elnök úr! — szabódott amaz. — Az a nő nem is vadász! — nyúlt meg Tibor arca.

— De most már az. Az osztrák vadászt csinált belőle, hozta a papírokat, felruházta, fényes puskát vett neki. Te fogsz vele vadat lövetni!

A vadász nagyot nyelt. A kipucolkodott nő majd’ harminc évvel volt fiatalabb a visszajáró vendégvadásznál. Valahonnan Ukrajnából keveredett Ausztriába pincérnőnek, ahol összebarátkozott a vállalkozóval, aki nagy büszkén egy egész éve hurcolta magával somogyi vadászataira. Rosszul, de beszélte a magyart, így a vendég szórakoztatásán kívül tolmácsolt is újdonsült kedvesének. Időről időre változott a nő. Tetovált szemöldök, egyre több arcfesték és ékszer jelent meg rajta, de ezzel együtt sem vált kellemesebb társasággá. Kibuggyanó mellét szemérmetlenül tolta beszélgetőpartnere orra elé, és teli szájjal nevetett, mintha csak harminc évvel ezelőtti divat szerinti aranyfogát kívánná mutogatni.

Tibor ki nem állhatta a nőt. Udvarias volt, de titokban nagyokat káromkodva hallgatta elképesztő ostobaságait, s ugyanakkor vérlázítónak érezte az asszonyon eluralkodó úrhatnám viselkedést, ami hónapról hónapra egyre erősebbé vált.

— Nem terelnék én elé még egy rühös rókát sem, nemhogy nagyvadat! Nem vadász ez, elnök úr! — próbálkozott a vadász, s zavarában tucatjára túrt a hajába, mintha a kócos tincsekből rendezett frizurát akarna varázsolni.

— Tibikém, nem fogok én neked magyarázkodni, hisz tudod, mit miért teszek. Lövess vele bikát vagy disznót, az osztrák így akarja. Vidd ki a vágotthegyi szóróra, mögöttetek váltanak a szarvasok, a szóróra meg megjöhet a konda. Két-három nap alatt szerencsével járhattok. De ezt te úgyis jobban tudod, mint én…

— A keservit — szakadt ki az indulat a vadászból. Húzogatta még egy ideig haját, bajszát, majd úgy oldalgott el az asztaltól, mintha egy talicska szennyes ruhát bíztak volna rá mosásra.

— De meg ne próbálkozz valami huncutsággal! Ez az osztrák még jövőre is jönni akar… — szólt utána az elnök.

S csak foga között szűrte: — A keservit…

A remete rég behorpadt sírok között topogott-forgott a csillagtalan éjszakában. Fekete csuhás szellemként zörgött-csörgött, de nem ijesztgetett már senkit. Jól megvoltak évek óta, a holtak és ő. Fülig tolta fejét a puha avarba, és mélyet túrt a földbe. Olykor elégedetten horkantott, majd kíváncsian fordult a levelek között zörgő egér után. Orra a falevelek alatt porladó kőlaphoz ért. A moha savanykás íze nem vonzotta, így tovább indulva egész súlyával a kőlapra lépett, az meg éles csikordulással azonnal kettétört. Az egymásra csúszó mázsás kőlapok irdatlan erővel szelték ketté az inakat, izmokat, csontot…

Tibor makacsul rágta a szája szélét, körmeivel pedig a bőrkeményedést tépdeste a tenyerén. Egyébként szótlanul ücsörgött az asszony mellett a lesen, de szeretett volna már túl lenni ezen az estén. Igyekezett legyűrni ellenszenvét, melyet csak fokozott a nőt körüllengő illatfelhő és a vastag festék a szeme körül. Ahogy az asszony hosszú körmeivel türelmetlenül kapirgálta a térdein keresztbe fektetett fegyver tusán, szólni akart a neki, hogy nyugodtan támassza a les oldalának, de már nem akart morogni, hisz már a vadászháznál elvetette sulykot…

A nap hatalmasra nőtt a dombok fölött, ahogy elfolyni látszott az élen, a sugarak pedig éles pengeként közel merőlegesen vágtak át a fák között. A száraz erdő több ezer pókhálója meseszerű gyöngyfüggönyt húzott az ágakra, bokrokra. A hivatásos vadász belefeledkezve bámulta a csodát, holott tán ezerszer is belerészegült már, de ez most kizökkentette mogorva kedvéből. Hitte, hogy csak az válhat vadásszá, akit befogad az erdő, aki képes eggyé válni a széllel, a lombok susogásával, a föld szagával, akinek a roppanó ág, a pörgő levél, a loccsanó pocsolya a saját hangja, a hirtelen forduló szél, a növő árnyék a saját mozdulata. S úgy hitte, hogy mindenki más csak betolakodó, idegen test az egészséges bőr alatt, amit előbb vagy utóbb ez a világ védelmező gennyel borít be és lök ki magából.

Hirtelen mozdulni látszott valami. Tibor a szeme sarkában látta — vagy inkább csak érezte —, hogy valami megváltozott. Több évtizedes rutinja megakadályozta, hogy hirtelen odakapja a fejét, így lassan állát a mellkasa felé hajtotta, és enyhén félrefordított fejjel tekintett oldalra. Hatalmas disznó állt az erdei út közepén, alig egy sörétlövésnyire. A sokat tapasztalt ember szíve hatalmasat dobbant, ádámcsutkája a döbbenettől úgy indult fentről lefelé, mintha meg sem akarna állni a gyomráig. Látott ő már disznót, ezret is tán, de volt valami valószerűtlen ebben a feketecsuhásban, ahogy ezen a napvilágos korai órán megmutatta magát.

A nő nem rezdült mellette, csak ült egy helyben, és hatalmas körmeivel a puska markolatának barázdáit kapargatta. Nem vette észre a disznót, nem is vehette, hisz talán hátra is kéne dőlnie, hogy Tibortól lássa, ez bizonyos…

A vadász lassan megemelte a kezét, hogy a nő kezére téve a sajátját figyelmeztesse, de ebben a pillanatban félbehagyta a mozdulatot és lassan letette a saját combjára. Nem szól neki, nem figyelmezteti, hátha nem veszi észre, mert ez a disznó nem lehet a nőé. Nem érdemli meg, nem neki való — cikáztak a fejében a gondolatok.

Már nem nézte az állatot, csak meredt maga elé mozdulatlanul, s hitte, hogy szeme sarkából látja majd, ha amaz ellép végre az útról. Azonban a retinájába égett emlékkép kezdett kitisztulni, amivel valami nagyon nem volt rendben, volt valami furcsaság, ami az első pillanatban nem tűnt fel, de így utólag összerendezgetve a gondolatokat, már más volt. Ez a disznó hatalmas körvonalai ellenére sovány volt, és… és mintha az egyik hátsó lábát nem látta volna.

Nem bírt a kíváncsisággal, így óvatosan ismét oldalra fordította a fejét, de a jószág már nem volt ott. Szíve zakatolása nem hagyott alább, szemvillanásnyi idő alatt cikázott át a fején a helyes és helytelen összes tanulsága, keresse a disznót és figyelje, hisz meg kell lőni, de az ne is legyen prédája egy beavatatlan idegennek. Aztán szinte, még talán ugyanabban a minutában megértette mi történik. Egy beteg disznóval van dolga, akit a szükség hajt már világosban… hova is? Hát az előttük lévő szóróra! Már hallja is, ahogy a fák között botladozó vad söpri az avart maga előtt és fúrja magát az előttük lévő nyiladék felé. Már nem volt kétsége, hogy pár másodperc múlva feltűnik előttük az elhintett kukoricán.

Egyre fokozódó remegés futott végig a lesdeszkán, mely a nő testéből eredt, majd az meg is ragadta a combján nyugvó kezét, és idegenesen szorongatni kezdte.

—Tudom, láttam… — suttogta Tibor az asszonynak.

A vadász távcsövén keresztül meredt a szóróra, melyen a hatalmas, de esetlen vad mohón ropogtatta a szemeket. Jobb hátsó lábát magasan tépte le valami hallatlan erő, s a megfeketedő csonkot az ide-oda himbálózó rongyos bőr alig takarta. Ez az óvatos állat sosem mutatta volna meg magát, sosem kínált volna senkinek lehetőséget, hogy megcsodálja, hisz szellemként élte az életét, láthatatlanul az avatatlan szem számára, ha balszerencséje nem sodorja balesetbe. De már küzdött az életéért, és minden lehetőséget megragadott, hogy legyengült testét táplálja.

Az asszony már nem csak érezhetően, de láthatóan, sőt hallhatóan is remegett.

— No, itt van hát! Lőjön! — szűrte a mondatot a foga között beletörődve a vadász. A nő a míves fegyvert feltámasztotta a deszkára, és hosszasan célzott. Könnyű dolga volt, hisz világosban és alig negyven méterre ez az állat tán be is töltötte a céltávcső képét, elhibázni képtelenség. Tibor hallotta az előre tolt biztosító apró klattyanását, s beletörődve várta a lövést. De még hosszú-hosszú másodpercekig nem történt semmi, mire oldalra nézett és meglátta a nő testének remegését átvevő hullámzó puskacsövet.

— Ne! — szólalt meg, immár hangosan, s emelte is a kezét egyúttal, de ebben a pillanatban hatalmas robajjal eldördült a fegyver. A disznó púpos hátából zsír-, szőr- és csontdarabok repültek szerteszét. Az állat sivítva ült le a hátsójára, majd dülöngélve ép mellső lábaival húzni kezdte magát körbe-körbe.

— Lőjön! — sziszegte a vadász. — Lőjön még egyszer!

Ránézett az asszonyra, a múmiaszerű arc a festék alatt szürke színű volt, a rúzsos száj remegett, és dülledt szemekkel, meredten bámulta a szenvedő állatot, ami oldalára borult, majd újra mellső lábra tornászta magát.

— Nem érti? Lőjön már! — szólt immár fennhangon — Ne hagyja szenvedni azt a szerencsétlen állatot!

De az csak bénultan ült ott, és fehérre szorított ujjakkal markolta a puskáját. A disznó hörögve-vergődve dobálta magát. Tibor mellkasát majd szétvetette az indulat, ráfogott a nő puskát tartó kezére, és olyan erővel szorította meg, hogy amaz felsikoltott fájdalmában.

— A keserves úristenit! — bömbölte az ember. – Fogja a puskáját, és tegye a dolgát!

Amaz riadt szemekkel bámult a fölé tornyosuló vadászra, de csak bambán ült tovább. Tibor kitépte a puskát a nő kezéből, nagyot rántva csőre töltötte, majd a tusát a nő vállának nyomva az állatra mutatott.

— Lője meg! Fejezze be, amit elkezdett! Ezért jött ide, hát tegye, amit tennie kell!

A szavak sziklákként hullottak a nőre, mintha csak egy hegyoldalban állna kőomlás idején.

— Nem. — suttogta amaz. — Nem tudom…

Tibor újra kikapta kezéből a fegyvert, majd rövid célzás után lőtt. A dörrenés elcsendesítette a vadat.

Az olajos máglya fekete füstöt bodorított az égre a vadászház udvarán. Tibor levetett kalapban állt a fenyőágakkal kirakott teríték mellett, és mogorván nézett maga elé. Vele szemben az osztrák a nőbe karolva állt, és hallgatta az elnök köszöntőjét, aki méltatta a kezdő vadászt és a terítéken fekvő disznó még óvatos becslés szerint is húsz centi fölötti agyarát. A férfi pirospozsgás arca a tűz fényében elégedettnek tűnt, szemben a nő pengeként feszülő szájával és ideges, kényszeredett nevetésével.

— Jól van, Tibor! — vonta félre emberét az elnök. — Az osztrák elégedett, bár a nő nem mondott semmit, és hát te sem… de azért köszönöm. Szóval?

A hivatásos vadász még mindig zavartan gyűrögette a kalapját. Ahogy az elnök a vállára tette a kezét, felemelte a fejét, s csak annyit mondott:

— Méltatlan ravatal ez, elnök úr. A keservit…

Bűdi Gábor,  Vác 2012

ÍRTA

Facebook

EZ IS ÉRDEKELHET

Hírek

Olvasási idő: 3 perc Idestova öt éve már, hogy velünk van az afrikai sertéspestis Magyarországon. Amikor Ukrajna és Románia felől jött az első fellángolás,...

Hírek

Olvasási idő: < 1 perc Ötödik éve van velünk az afrikai sertéspestis. Most végre megmutatják, hogyan is illene mintát venni a vaddisznóból.

Hírek

Olvasási idő: 2 perc Sorra kerülnek elő a Facebook frigyládájából hazánk rejtett kincsei. Brakoner Csaba, Makovonyi Zoltán és Bűdi Gábor után ezúttal újabb, a...

Sztori

Olvasási idő: 2 perc Bűdi Gábor újabb rövid és tömör lényeglátása az életről...és Matuláról

This will close in 20 seconds