Kalappal!

Mit keresel?

Sztori

Sztori: Brakoner Csaba – A három ember

Ügyes tollforgató vadásztársunk egyik legjobb, ha nem a legjobb írása következik igazi erdélyi medvevadászatról, pontosabban utánkeresésről. Egy újabb bepillantást nyerhetünk abba a világba, ahol Maderspach Viktor is otthonosan mozgott és megörökített könyveiben, és amire azt gondolnánk, ez a világ már a múlté. De nem. Ez még máig fellelhető ott a messzi Havasokban, legalábbis azon kiváltságosoknak, akik be tudnak illeszkedni a helyi erők közé. Az írás kicsit hosszú, nem annyira netre, mindinkább könyvbe illő elbeszélés, ezért egy posztban szerepel ugyan, de két részre bontottam. Ha valakinek nem áll módjában egyszerre elolvasni, akkor olvassa el kettőben.

A három ember

I. RÉSZ

November volt. Olyan rongy november. A havasi legelő harsányan zöldellt, apró lila és sárga virágok díszelegtek az oldalakon, a berkenye az Olt partján hizlalni kezdte a rügyeit, és a tetőkön sem ment tíz fok alá a hőmérséklet. Októberben még volt egy kis tél, hóval és némi faggyal, de hamar eltakarodott, és helyette jött ez.

Mondom – november volt, és a hollók elégedett kvartyogással nyugtázták a tavaszias időjárást. Így kezdődött a vadászati szezon…

Minden vadászatot gondos előkészületek előznek meg, hát még a medvevadászatot. A vendégvadásznak általában nincs elég ideje, ezért nem elég a jó szállásról, a szállításról, etetőkről gondoskodni, de nem árt, ha a medvékkel is egyeztetve van a dolog. Ráadásul három fontos vendég érkezik… Így mondták. Három medvét szeretnének elejteni, három nagy medvét. Idejük van! Két nap!

Minden ment „mint a karikacsapás”. A vendégek jól szórakoztak, mondani sem érdemes a talpasok kárára. A bundások önként jelentkeztek a megbeszélt időpontban vizitre. Csak egy lövés csúszott pár centivel lejjebb a kelleténél, ami elég volt egy elveszett sebzés lekönyveléséhez. Papíron csak ennyit jelentett. A vérzés bőséges volt eleinte, aztán szinte semmi. A sebzett, pedig nagy betegen útra kelt. Nem tudhatta hova tart, de menekülnie kellett, mert az ember lázat, fájdalmat és a halál magját ültette a bőre alá. Egy magot, amely nem az újjászületést, hanem a pusztulást hordja a burkában. De nem azért teremtették őt a legerősebb vadnak, hogy feladja küzdelem nélkül. Futni kell, erőt gyűjteni, harapni és szakítani, ha a szükség úgy kívánja, de elesve várni a halált, soha! Ő nem tudhatta, hogy a vadász csak egy bejegyzéssel lezártnak tekinti az események folytatását. A szabályok szerint, egynapi utánkeresés eredménytelensége esetén, ő már nem szerepel sem az élő sem az elejtett vadak listáján. Elveszett sebzett. Ez lett a neve.

A három vadász is útra kelt. Nem a sebzett ügyében, hiszen ők az emberek számára voltak „fontos emberek”, az ő életükre is ráhatással, mi több befolyással bírnak. De a történet még kívánta a folytatást.

Egy beteg medvével történnie kell valaminek, akárcsak egy színdarabban a falon lógó fegyverrel. A szerencsétlen lövésnek hamar híre ment. A Havasokban egyébként is gyorsan terjed a hír, és még csak mobiltelefon sem kell hozzá. A sebzettről már mindenki tudott, így a szokottnál is hamarabb lett érdekeltje a vadászok és a vad balszerencséjének. 

Két szélcserzett arcú ember várakozott egy villámsújtotta fenyő alatt. Sokszor várták már itt a világ legnagyobb demokratáját, az éjszakát. A sötétséget, ami eltakarva mindent, egyenlőséget hoz gazdagra, szegényre, vadőrre és vadorzóra. Mert azok voltak, vadorzók. Nem hurokkal, vagy dugdosott puskákkal tolvajkodó bujdosók, hanem a Havasok igazi puskásai. Kemény, egyszerű emberek. Fegyvereikre ugyan van engedélyük, de ezzel vége. Idegenkednek minden szabályozástól, csak a saját becsületük törvényét hajlandók betartani. Az pedig azt követeli: élj! A családot etetni kell, és a hegy csak követ, fát és vadat adhat. Így ezekkel kell megéljenek, bármit is mond a törvény. Ősi jogon jár ez nekik, ebből nem engednek.

Az egyikük magas, szélesvállú ember, akkora tenyerekkel, amik megfontoltságnak látszó tiszteletet parancsoltak a vele parolázónak. Erő kérdésében nem kellett szerénykednie. Egyszer rádőlt egy szálfa. Igaz leverte a lábáról, de a favágók ijedtükben szólani sem mertek, amikor meglátták a nagy embert, ahogy inát megfeszítve letolta magáról a több mázsa gerendának valót. Leporolta magát, intett a megszeppent fanyüvőknek, és széles mosollyal mondta: – Szinte megüttettél, ember! Aztán mosolyogva, a fejét csóválva elballagott. Mintha csak egy jó tréfa jutott volna az eszébe. Minden nehézséget mosolyogva és minden könnyebbséget hahotázva fogadott.

A másik sötétarcú, vékony inas ember jócskán túl az élete delén. Ritka jó lövő hírében áll. Tizenkettes moslékkeverőjével olyan messzire és pontosan dobta a gyöngygolyót, hogy aki látta egyszer disznóhajtásban, sosem felejtette el az arcát. A mélyen ülő sötét szemei fáradhatatlanul cikáznak a gödrükben, mintha csak valami váratlan vad ugrását keresnék, hogy parancsot adhassanak a kezeknek a fegyver elsütésére. Ravasz, módszeres ember volt. Soha nem lődözött hiába, és soha nem használta a saját nyomát. Elkerült mindent, ami az esetleg érdeklődő emberek figyelmét rá irányíthatta volna. Még vizet a patakból sem vett kétszer egymás után ugyanonnan.

Csak ez a villámsújtotta fenyő volt állandó. Az apjuk is ide adott találkát, ha nem éppen egyenes úton kellett járniuk, és ők is itt kaptak először puskát a vállukra úgy harminc éve. Az öreg tűzégette fa, jó stratégiai pont volt. Egy mogyoróval benőtt meredélyt őrzött, ahonnan jól be lehetett látni a környéket, de a mogyoró bokrok fedezékében hamar váltót cserélhetett az ember gyermeke, ha a szükség csendőr, zsandár, vagy egyéb törvényszolga formájában arra kényszeríttette.

A két tapasztalt hegyenjáró, várt és jobb híján beszélgettek. Nem éppen megszokott módon, csak olyan székelyesen, hosszú gondolatokkal és kevés szóval.

– Ide tanál? – kérdezte a nagytenyerű.

– Mondtam neki, hogy a fenyőnél.

– Elbolondul.

– A nem, már járt itt vajh-egyszer.

Ezt alaposam megrágták, de mivel többet ehhez fűzni nem lehetett, belenyugodtak, hogy úgy is hamarosan kiderül.

– Inkább a menéssel lesz baj… – kezdte a Ravasz

– Én már voltam el vele. Amit én megyek azt ő es megjárja.

– Akkor jó csóró, már csak a bőrt kapjuk meg.

– Meg lesz az es. A píz miatt meg ne búsulj. Rend lesz, azt mondta. Na meg az utolsó nyomot es ő tudja….

– Akkor jó csóró.

– Az. Majnem olyan mifélénk.

– Majdnem!

Az este hirtelen érkezett. A fenyőszajkók még kiáltoztak egy kicsit a világosságért, aztán csend lett. Csak a fák suttogtak a félhomályban, mert megfordult a főszél, és a tetők felé lengedezett egy kis fuvallat. Egy ember és két kutya tartott az égett fához. Zömök, gyors léptű, sima arcú ember. Már megtanulta tisztelni az erdőt és a hegyet, de mozgásán látszik, hogy nem biztos magában. A léptei határozottak, de a fejét folyamatosan forgatja. Újra és újra tájékozódik, még akkor is, amikor a horizonton már látszik a találka fa. A kutyák, két foxi korcs, izgatottan rángatják a szíjukat. Megérezték a gazdájuk szagát. Erős kapaszkodó következett, és bár így is a száján kapkodta a levegőt, meggyorsította lépteit. Tudta, a másik kettő már ott kell legyen.

– Egészséget! – lépett ki a mogyorósból.

– Egészséget!

– Látom a kutyákat megkaptad.

– Meg.

Mivel a másik kettő nem szólt, magához ragadta az irányítást.

– Egy kissé pihennem kell, aztán nekivághatunk. Nagyjából hajnalra elérjük az utolsó elfekvést.

– Biztos megkapjuk? – kérdezte a Ravasz.

– Szerintem igen. De itt van ez a két semmirevaló is, ha kell… – ezt a kutyákra kellett érteni, és értették a kutyák is, mert ismét rángatni kezdték a vezetéküket – …megbeszéltek szerint, ha sikerül beérnünk, a bőr és a hús a tiétek. Nekem csak a koponya kell.

– S a bőr ára?

– Tietek.

– Te tudod…

– Hoztam pálinkát.

– Akkor ne cipeld tovább!

Kétszer körbejárt a flaska, aztán elindultak. A három ember egymás nyomába lépett. Elől ment a simaarcú a még elcsomagolt 16-os sörétesével, mögötte a nagytenyerű, üres 12-essel, a Ravasz leghátul, töltött vegyescsövű puskáját hanyagul hátára vetve.

Sebzett medvét keresni mindenképp kétes értékű vállalkozás. Nem csak azért, mert a megszorított állat rendszerint üldözőjére támad, de könnyebb sérüléssel sok kilométernyi távot képes megtenni két pihenő között. Ha a lövés nem ért nemes szervet, vagy ha nem folyamatos a vérzés, gyakorlatilag lehetetlen utolérni. Ez a sebzés kétnapos volt, és ezalatt kétszer feküdt sebágyba. A vérzés nem volt folyamatos, ráadásul jobbára fölfelé tartott. Márpedig komoly sebbel semmilyen vad nem menekül emelkedőnek. A medvénél ez különösen látványosan nyilvánul meg, mivel még az egészséges állatnak is nehezére esik a csapás nélküli rétegvonal mentén járni. A nagy tömeg, viszonylag rövid lábak, és magas súlypont nem kedveznek az ilyen haladásnak. Ezért, ha teheti, csigavonalban, vagy nyíl egyenesen halad partnak föl, illetve le. A sebzett medve ezért a haladásának irányával általában kiválóan jelzi a találat minőségét. Ez a medve az utolsó fekvőhelyéről egyenesen fölfelé haladt. Ami mégis bizakodóvá tette a három embert, az a tény, hogy mindkét sebágyban vastagon feketéllett a megalvadt vér.

Mintegy hatórás fárasztó kapaszkodás után elérték azt a helyet ahol utoljára feküdt a sebzett. Egy mély gödörben a szederrel benőtt lúc csemeték között, még lámpafénynél is nagyszerűen meg lehetett találni a hatalmas alvadt vértócsát.

– Na ez vérzett erőst.

– Ha nem egyéb, itt fekszik valahun.

A kutyáknak nem nagyon tetszett ez a gondolat, mert a hátukon a szőrt felborzolták és merev lábakkal egy helyben morogtak. Vezetéken kellett őket elvonszolni. Maguktól egy lépést sem tettek. Két földből kinőtt szikla között tisztán látszódtak a mancs és karom nyomok, ahol az üldözött kikapaszkodott fekhelyéről. Vagy 150 métert mentek még a nyomokon. Virradatig 5 óra volt hátra.

– Háljunk meg! – javasolta a Simaképű. – A reggel úgyis okosabb.

Mire vágtak egy kis fenyőbojtot, és raktak egy kis tüzet, eleredt az eső. Lassú, áztató szemerkélés. Beoltotta a tüzet, átbújt a gúnyákon, és lassan csorgott az emberek bőrén.

– Maradt még pálinka? Belém üt a hideg.

– Nincs.

– Van szalonna meg túró.

– Akkor faljunk!

Tömték magukba a dermedt szalonnát ázott kenyérrel, meg egy kis túróval. Mást nem tehettek. Látni még nem lehetett, aludni nem tudtak, és hát a pálinka is elfogyott. De kitartottak, mert a nyomokból azt sütötték ki, hogy a medve már kiszenvedett. Itt vagy kissé odébb, az mindegy. A bőr már szinte az övék. Egy bőr ára, pedig két-háromhavi bér mindnyájuknak. Már csak le kell nyúzni…

A reggel nehezen érkezett, és csak ködöt szült. Vért egyáltalán nem lehetett találni, nyomot is csak itt-ott lehetett felfedezni. A kutyák hasznavehetetlenek voltak. Hétrét görnyedve próbáltak valami nyomszerűre bukkanni, de inkább csak sejtették, mint tudták a sebesült haladási irányát. Lassan haladtak előre. Már dél elmúlt, amikor a köd felszakadozott, és rábukkantak egy tiszta csapára. Vér ugyan továbbra sem volt, viszont a nyomok azt mutatták, hogy hátrahagyójuk erősen húzza a jobb első lábát. Pontosabban nem húzza, csak nem lép teljes mancsra. Mintha a körömhegyén próbálna támaszt keresni, jól láthatóak a karom mély benyomódásai. De nem volt biztos, hogy a keresett az. Ráadásul már a lövés sem látszott olyan jónak. Mindenesetre az eső utáni nyomok, nem nagy távolságot sejtetett a hátrahagyójuktól.

– Na, ha lábát érte, akkor ez meg nem dúvadt. – mondta a ravasz ember.

– Nem lehet. Ennyi vér s két fekvő…?!

– Ha már itt vagyunk, estig próbáljuk! Hátha megkapjuk! – próbálta buzdítani a másik kettőt a Simaképű. – Jó-e?

– No, jó!

– Jó! – mondták, és szorosabbra húzták a hátizsák szíjakat.

A menetet itt már a ravasz ábrázatú vezette folyamatosan fölfelé. Lassan, egyenletes tempóban haladtak, minden lehetséges nyomot, vagy annak látszót alaposan megvizsgálva. Három óra alatt annyit tudtak megállapítani, hogy valami magányosan járó vad nyomát követik, ami akár medve is lehet. Azt viszont nem tudni, hogy a sebzett, vagy esetleg más mackó billegteti kihizlalt hátsóját előttük.

A fák lassan elfogytak körülöttük. Csak egy-egy szél által sanyargatott lucfenyő tartotta magát. Egyre több volt a sárga fűből kilátszó szikla, amiket az idő szép simára koptatott. A kövek árnyékában pedig piros áfonya, köznevén havasimeggy sötétlett. Az idő kedvezett ennek a gyümölcsnek, mert a zöldjéből már messziről világítottak az apró bogyók vérvörös foltjai. Nem csak az ember, de a vadak örömére. Medve, nagykakas, őz, vaddisznó szívesen fogyasztja, de aligha van a Hargitának élőlénye, mely alkalmanként ne élne vele. Ezeken kívül a boróka bokrok színesítették a növénytársulást.

– A gerincet éppen beérhetjük sötét előtt, vagy vissza es mehetnénk. – mondta a Magas.

A Ravasz hátranézett: – Hát a bűr?

– Eh! Az mán az ördögé, sehun egy csöpp vér…

Ekkor a vezetéken tartott kutyákból az egyik – amelyiken leginkább látszottak a foxi ősök, leszámítva a farkas-szerűen felálló füleit – szaglászni kezdte a magas ember cipője sarkát.

– A nyomon állsz ember! – szólt a Simaképű.

A megszólított odébb tette a lábát, és tisztán látszódott egy rozsdafoltra hasonlító kis maszat egy lapos szikladarab tetején. A Simaképű fölvette.

– Vér!

A Ravasz hátra lépett és megnézte.

– Nem-a!

Körbeadták a leletet, mindenki alaposan megvizsgálta. Nagy döntés múlik a pontos diagnózison. Ha vért találtak, minden bizonnyal a sebzett nyomán járnak. Akkor van esély a megtalálására, és persze a pénzre. A pénz futja egy kicsike üszőre, vagy egy szép csikóra. Az üszőből, két év múltával tejelő tehén lehet, a csikóból meg fogatos, és abból megint pénz. Addigra férjhez megy a jány, a ravasz képű meg építhet egy nagyobb pajtát, ami úgyis kell, már csak a csitkó miatt is ugye…

A Magas egészen közel emelte az arcához, meg is szagolta – Lehet. Nyalja meg kend, sós-e!

– Nyalja az ördög! Úgysem vér, ha meg méges, még elkapom azt a tricines disznóbetegséget. Hallottam már olyant!

– Na adjátok csak ide, én megkóstolom!

A Simaképű a szájához emelte a követ a nyelvét is kinyújtotta, de csak színlelte a kóstolást, mert ő is hallott már arról a disznóbetegségről, amit úgy hívnak trichinella. A vaddisznóban és a medvében előfordul, és a nyers hús, vagy vér fogyasztásával terjed. A fertőzött megbénulhat, de bele is halhat a fertőzésbe.

Kevés gondolkodás és ízlelgetés után kijelentette: – Sós.

Nem akarta, hogy amazok feladják a keresést. Igaz hogy a bőr áráról lemondott, de a vendég hatalmas pénzjutalmat ígért a megkerült koponyáért is, amennyiben annak méretei beváltják a hozzá fűzött reményeket. Márpedig, hogy beváltják abban biztos volt. Öt éve ismerte a sebzettet. Rendszeresen etette, és sokszor megfigyelte már a hatalmas, sötét színű kan medvét. Amikor utoljára látta, tudta, hogy itt az idő. El lehet ejteni. Hatalmas púpot növesztett már a hátára, fülei aránytalanul kicsinek hatottak a hatalmas fejen. Ha két lábára állt egy kis hátvakarás céljából, még egy jól megtermett ember sem ért volna a melle közepéig. A szakemberek azt mondanák: elérte a kulminációs csúcsot.

– Látjátok, nem téveszt az öreg nyomot… – húzta meg a puskaszíját a Ravasz.

Azt nem tették szóvá, hogy a vért (már ha az) nem vette észre. A Magas azonban részt akart az eredményből, ez a későbbi osztozkodásnál fontos lehet. Végtére is nem csak a bőr, de az epe, a hús, a bélhúrok, sőt még a faszkacsont, azaz péniszcsont is hoz egy kicsit a konyhára. Tehát nem mindegy a maradék elosztása sem.

Büszkén mondta: – Az én kutyám! – Ezzel jelezte, hogy az eddig elért csekélyke eredményt magának tulajdonítja.

– Akkor?

– Tovább a gerincig, ott meghálunk. – Mind egyetértettek.

II. RÉSZ

Az ég kitisztult. Mire elérték a kiszemelt céljukat, a Göncöl szekérnek rúdját alkotó három csillag kis kereséssel már kivehető volt. A tűzrakás egyre sürgetőbb lett, mivel a levegő gyorsan hűlt, ráadásul a vizes bakancsok is nagyon lekívánkoztak a fáradt lábakról.

Valamire való tüzelő nem mutatkozott. Az a néhány viharvert fenyő, nem alkalmas a tűzrakásra. Öregek, elnyűttek, és olyan tömött vizes a fájuk, hogy azzal csak a hasgatásuk közben lehet melegedni, mert égni nem képesek. A boróka nagyszerűen ég, de csak percekig tart a lángja, így okosan beosztva folyamatosan táplálni kell a tüzet. Tehát aludni csak felváltva lehet. Valahol messze feljajgatott a boszorkánypárduc, a hegyek nagymacskája, a hiúz. Ismerték a hangot, mégis babonás borzongás futott végig a gerinceken. Nemsokára következik a koslatási idejük, ezért hangoskodnak, előre hírt adnak magukról. A fagy egyre erősödött. Ezt a forgolódások számából lehetett mérni. Tűz mellett ugyanis úgy alszik az ember, hogy a fázós felét a hő felé fordítva időnként fordul egyet. Minél hidegebb van a tűz hatósugarán kívül, annál gyakrabban kell fordulni. A Göncöl még nem borította ki a kocsija tartalmát, már mindhárman ébren voltak. A bakancsok megszáradtak, felhúzták hát, mert fáztak. Az éhséget még elnyomták egy kis maradék szalonnával meg kenyérrel, víz is került, de ezzel kifogytak a készletekből. Nézték a tüzet, az esélyeket latolgatták, és várták a reggelt. A sárga fű közben megderesedett körülöttük.

– Reggel nyomot mán nem kapunk – mondta a Magas.

– Itt nem is, de ösmerem a helyet, tudom hova mehetett. – hunyorgott a Ravasz – Nem messze innen van egy megduvadt bánya, tele csetennel, borsikával, odúval. Bocsos güdör a neve, mindig tart medvét, a mienk is ott lesz. S ha nem, majd kapunk mást. Legfönnebb küssebbet, az es több a semminél.

– Ha a Havas nem ád, majd elvesszük…

Ezen gondolkozniuk kellett. Egy sebzett medve amiért már kifizették a lődíjat mégiscsak kisebb rizikó, legfeljebb azt mondják ha baj van, hogy a vendégvadász megbízásából kerestek. Ami nagyjából igaz is. Persze elég sok a hely a Havasokban akár több sebzett medvének is, ha nincs aki a lövést meghalja, mert mint mondtam a Havasokban a hír gyorsan terjed. Egy ekkora állatot meg nem lehet gyorsan eltüntetni. Aztán persze ott van az üsző meg a csikó, amihez még pajta is lesz. Ez komoly dolog, végig kell gondolni. A Simaképü szólt elsőnek.

– Csak a betegért gyöttünk, azt elnézik. Ha az nem, akkor semmi!

Ezen megint gondolkozniuk kellett. Ez a taknyos nem a vezető, még csak nem is idevaló, “csak úgy gyött…”, de ha nincs egyetértés, nem egységes az akarat, még egyszerűbben meggyűlhet a bajuk. A csikó meg az üszőcske vidám színes képe homályosodni kezdett.

– Na erre hunyjunk még egy kicsit, pár óra oszt virrad.

A fény lassan szivárgott a földre. Először csak gondolatban látni a szomszéd bokrot. Aztán a bokor sötétedni kezd, a háttér pedig világosodni, ebből világos és sötétszürke lesz, majd színesedni kezd a háttér, később a bokor. Majd látszani kezd a dér mögött a néhány szem megmaradt havasimeggy. Reggel lesz…

A kutyák fázva, reszketve és éhezve várták az indulást. Második napja marad el a menázsijuk, nem csoda, hogy indulásra készen rángatják a pórázukat. Szeretnék otthon tudni magukat, ahol az asszonynép sokkal precízebben méri a kosztot. Sercegett a fagyott havasi fű a lábuk alatt, a viszonylag sík terepen gyorsan haladtak. Egy óra alatt elérték a beszakadt bányát. A gödör inkább kráter, mintegy 200 méter átmérőjű, legalább 20 méter mély sziklaomlás, amit benőtt a szeder, málna, boróka. Fentről szinte madárfészekszerűen hatott. Ember számára járhatatlan kuszaság. Annál jobban szerették a vadak. A farkas, medve keresve sem találhat jobb vacoknak alkalmas helyet. Az aljban a sűrűség alatt bizonyára víz is van, az oldalakban védett napos helyek, és számtalan kőtorlasz, kisebb-nagyobb barlang, üreg. Álltak a meredély tetején, közben valami kis jel után kutattak, ami közelebb viszi őket a kívánt vadhoz. Egy óra is eltelt néma vizsgálódással, de semmi gyanúsat nem tudtak felfedezni. A ravasz képű ismét átvette az irányítást.

– Mondom ki hogyan álljon, aztán a mogyoróstyúk hangjára ereszd el a kutyákat! – A két csahos érezte, hogy eljött az ő idejük, mert reszketve bámultak a kráter fenekére. A nagyobbik sárga színű vizsla-foxi keverék felborzolta a gerincén a szőrt, és halkan morgott.

– Érez valamit! – állapította meg fölöslegesen a Magas. Mindenki betöltött, és elfoglalta a kijelölt helyét. Kisvártatva belesipított a csendbe a mogyoróstyúk hangja. A kutyák őrült sebességgel rohanni kezdtek lefelé, és pár másodperc alatt elérték a sűrűséget. Ugyanebben a pillanatban a túloldalt, a Magas állása alatt két puha árnyék kezdett sziklától szikláig repülni. Két farkas pontosan kimért, hangtalan ugrásokkal kapaszkodott fölfelé, olyan ügyesen használva a terepakadályokat, hogy a lesen álló vadász már csak egy pillanatra látta, amint átugranak a kráter peremén, és eszeveszett tempóban száguldani kezdenek a szomszéd hegy felé a borókák között. Persze úgysem lőtt volna…

Eseménytelen félóra múltával felhangzott a kutyák dühös csaholása, de nem ott ahol várták, hanem a kráter egy keskeny csücske alól, ahol majdnem függőleges sziklafalat alkotott az omlás. A két csahos vadat talált. Negyed órán keresztül egyazon kisebb területről szólt a csatahang. Látni semmit sem lehetett a sűrű növényzet, és az össze-vissza borult fatörzsmaradványok között, és ekkor felordított a medve. Elkeseredetten, fájdalmasan, olyan velőtrázó erővel, amire sokszor leírták már, hogy vérfagyasztó. Valószínűleg megelégelte a zaklatói kínzását, és végső küzdelemre szánta el magát. Ennek az lett a következménye, hogy az ugatás abbamaradt, majd két perc múlva villámló szőrgombolyagként, behúzott farokkal száguldott el a két eb a Simaképű mellett saját nyomukon visszafelé. Némi várakozást követően ismét felhangzott a császármadár hangja, ami most a gyülekezőt jelentette.

– Na, ezek a te kutyáid! – kezdte a ravasz.

– Itt hagytak na, mit csináljak?!

– Ejszen ez ő volt.

– Az egyszer biztos. De onnan ki nem jő…

– Ha a kutyáktól nem mozdult, biztosan beteg. Várnunk kell.

– Ahhoz ennünk is kéne.

Mindhárman az égre néztek, ahol a nap átbukott a delelőn. Abban megállapodtak, hogy a sebzett nappal ezt a helyet nem próbálja elhagyni. Szét kell válniuk, és valami ehetőt lőni, ami nem lesz egyszerű, tekintve, hogy az előző napokon ilyen élőlényekkel nemigen találkoztak. Mégis meg kell próbálni, vagy haza kell indulniuk dolgavégezetlenül. Másfél nap üres gyomorral elég lesz a haza útból. Ráadásul így a cél előtt… Na, azt már nem! Szereznek ételt! Ami ez esetben hús és áfonya lehet. 

A sebzett visszafeküdt a vackára, amit ép első mancsával kapart magának egy vizenyős gödörben. Így összegyűlt egy kis hűs sáros lé, amibe belenyomta széles szügyét, és a jobb lábát. A lövés hasaltában érte, és szétzúzta a jobb első mancsát, majd eltörte a szegycsontot. Eleinte sok vért veszített, de a rendszeres sárfürdő elállította a vérzést, a pihenők idején pedig az erős test újra termelte az élet alapját adó nedveket. Kicsit nehezen mozgott, de az a láz és nem a fájdalom miatt volt. A fájdalmat már megtanulta viselni. Sok harcon volt már túl a fajtársaival. Legrosszabb az esetlen bal láb volt. A medvék többsége ugyanis – akárcsak az ember -, szívesebben használja egyik vagy másik mancsát. Ezáltal az ügyesebb és megszokottabb lesz, így van jobb és balkezes medve is. Ez nem azt jelenti, hogy olyan esetlen a másikkal, mint egy jobb kezes ember a bal kezével, de a megszokás mindig megmozdítja a hasznavehetetlen jobb mancsot először. Ez vérzéssel és fájdalommal jár, amitől dühös lesz, és a lecsillapodáshoz szükséges tombolás újabb energiákat emészt a lázas testből. Már nem számít! Elzavarta azt a két pimasz korcsot, nyugalom és csendesség van, pihenhet. Az élethez kell az erő Elszunnyadt. Álmában néha megnyalta a lábát.

A lövésre felült. Pont úgy, ahogyan az ember is tesz reggelente. Még az ábrázata is olyan forma értetlenséget mutatott. A lövés távolról érkezett, és nem is az irányába. Nem neki szánták az ólommagot, mégis neki szólt. Érezte, az ember ő miatta van itt, ez nem kóbor nyúlász, érte jöttek! Két lábra állt, a füleit előre szegte, és hosszan szimatolt. Semmi gyanús nesz vagy szag, de már nem tudott visszapihenni. Várni kezdte a sötétet. Akkor majd útra kél ismét.

Az este pedig közeledni kezdett. A három ember visszaért a találkozó helyükre. Kettejük, ha nem is üres kézzel, de zsákmány nélkül várta a harmadikat. Ami a tűzhöz kellett, már megszedték. A Magas zsebében három hirip gomba aszott maradványa lapult. A fiatalabb egy kalap havasimeggyet szedett. Már messziről meglátták társukat. Lassan, egyenletes tempóban közeledett. Amikor közelebb ért, látszott, hogy hús lesz a vacsora. A Ravasz két válla mögül egy nagykakas szárnyai integettek, ahogyan azt a hátára vetve cipelte.

Amikor odaért, nagyot szusszant és a földre dobta a nagykakast.

– Ne! – mondta.

– No ezt rághatjuk! – vágott savanyú képet a magas, nagy erejű ember.

A másik sötéten ránézett: – Rághatjuk a tied es…

Többet nem szóltak. Mindenki tette a dolgát. Nyúzás, tűzrakás, sütés. Illetve a sütés hosszadalmas folyamatának megkezdése.

– Megnéztem, három kiváltó van a katlanból. – Kezdte a ravasz képű. – Tűzet kell vetni mindenikhez, hogy az este el ne osonjon… Már úgy es tudja, hogy itt vagyunk. – Ezzel várakozóan nézték a legfiatalabbat. A Simaképű felállt.

– Majd én!

– Jó! – bólintott a másik kettő. Mire égtek a tüzek, leszállt az este. A csillagok csendesen ragyogtak az égen, de a fényük hideget, fagyást lehelt. Minden csendes volt mintha aludna a világ.

A medve nagyon is éber volt, és éber a három ember is. Mindenki érezte, hogy ennek a kalandnak ez az éjszaka a döntőbírája. A sebzett hangtalanul járt a katlan alján. Hatalmas testét csendesen mozgatta még három lábon is. Néha reccsent egy-egy gallyacska a talpa alatt, de oly halkan, hogy az nem ért fel az amúgy is süket emberek füléhez. A legtávolabbi csapás felé óvatoskodott. Minél messzebb az emberektől. Végig kereste a takarást. A kőomlás szélén megállt. Fel sem kellett néznie, megérezte a füst szagot. Ember! Vissza hamar!

A másik két váltót is megjárta ugyanazzal az eredménnyel. Már csak takarás nélküli kavicsos nyílt terep maradt. Azt nem akarta vállalni, ezért visszament a fekvőhelyéhez. A simaképű negyedjére járt körbe feléleszteni a tüzeket. Egy kör vagy negyven perc volt. Mire végigért, alig pihenhetett, kezdhette elölről.

Közben a nagy szakadás felett rakott tűzön megsült a kakas. A gyantás íze, és szárított bocskor állaga megfelelt a várakozásoknak. Azért rágták amennyit csak bírtak. Amikor befejezték, nem is annyira jól laktak, mint inkább elfáradtak.

– Most már ti is járhattok! – Ezzel lehuppant a földre és meghúzta a vizes kulacsot. A legöregebb hátradűlt, az erős meg elindult megetetni a tüzeket. Teljes csend volt. Az éjszaka valami nagy eseményre várakozott…

A tüzet hagyták bealudni, vacogva hallgatóztak. Csak a váltókhoz rakott őrtüzeket etették meg felváltva. A reménykedés, várakozás, álmodozás lassan beoltották a csillagok fényeit, és valami szürke derengést indítottak útjára.

– Nekem könnyítenem kell. – állt fel a Simaképű. Nem egy bokorhoz vagy fához igyekezett, hanem keresztbevetett puskával a hátán, a szikla szélére állt.

A sebzett már másodjára járta végig a váltókat. A nyílt területre nem mert kimenni. Az erdők ura félt. Félt a tűztől, és félt fedetlen területen mutatkozni, mert akkor meglátja a tűz okozója. Egy lény, akit egyetlen csapással tudna törölni az élet színpadáról, mégis minden élő tart tőle, kitér az útjából. Egy élőlény, aki magában hordozza a pusztítást, és kegyetlenebb a végtelen téli éjszakánál is, amikor a fagy és éhezés szedi áldozatát. Az ember…

Nem maradt más út, mint a sziklán fel. Nem lesz egyszerű. A fal elég meredek, és ugye a sérült láb… de meg kell próbálni!

Az ember mindig megnézi a földet, amit bepiszkít. Le kell nézni… A szikla szélén álló is így volt vele. Csak amikor lenézett, a megszokott mozdulatsor elakadt. Egyet hátralépett. A jobb zsebben voltak a gyöngygolyók. Kivette a tűznél. Betöltött, de a fegyver zárjának kattanását már a sebzett is hallotta. Amikor az űző ismét lenézhetett, az üldözött már őt nézte. Egyszerre mozdultak. Az első lövésre a vad visszacsúszott, de csak pillanatnyi időveszteség érte. Két hatalmas rugaszkodással elérte az első kiugrót a sziklán. Ekkor szólt a második lövés, de egy gondolattal lemaradt, viszont erőt adott az üldözöttnek. Követhetetlen gyorsasággal szökkent kapaszkodótól kapaszkodóig. Mire a vadász újratöltött, a vad már felért a peremre. Csak pár másodperc volt az egész. Az első lövésre az öreg talpra ugrott a tűznél. Üres a puska! – futott át az agyán. Kaparászás a zsebben, töltés, félfordulat. Abban a pillanatban bukkant fel a sebzett öt méterre a lábától. Itt már nincs célzás, csak a lövés. Ezzel a lövéssel egy-időben szólt a Magas öreg 12-ese. A vad előre bukott, elsodorva a ravasz képűt. Kicsit forgott egy helyben, belemart hatalmas fogaival a sebzett mancsába. Mintha minden bajnak az lenne az okozója. Hiszen ha ép lett volna! Még egy hosszút sóhajtott, egy utolsót. Elsőnek a Magas ment hozzá. Meglökte hátulról a puskacsővel, majd miután a medve nem mozdult, körbe nézte.

– Jól mellé lőttél öreg! – A megszólított még a földön ült, a tökfödőjét már visszatette a fejére. A fegyverére támaszkodva felállt a bal lábára. Odabicegett az elesetthez, megmarkolászta a bundát. Levette a kalapját, amit az imént a medve vett le neki.

– Isten nyugtasson!

Mindhárman levett kalappal álltak még egy-két percet.

– Nekem nem kell nyúzni, nekem elütte a lábam.

Az erős ember vigyorgott: – A csitkó majd elvisz…

Fotó és szöveg: Brakoner Csaba

Borítókép: Illusztráció (Pixabay)

ÍRTA

Nem csak vadász és blogger, de fotós is...

Facebook

Kapcsolódó

EZ IS ÉRDEKELHET

Tudtad-e?

Vihar, túltartott vadállomány, elnéptelenedő falvak, ősi útvonalak szerepelnek a legfőbb okok közt. Az elmúlt években rendszeresek a farkas- és medveészlelések, de ezen kívül megtalálható...

Sztori

Kedvenc szerzőnk újabb remek története következik, bölcs mondanivalóval a régi szép időkből. “Mit szépítsük, na! Dédnagyapa a mai fogalmak szerint is rabsic volt. A...

Sztori

Rendhagyó vadásztörténet következik, de aki településközelben vadászik, annak nem lesz újdonság. 😉 A szerző ezúttal jómagam vagyok. — Nem éreztem ezt a tegnap estét....

Sztori

Brakoner Csaba, a “Kisasszony és az éjjellátó” c. elbeszélés szerzőjének újabb remekműve kerül napvilágra. Megrendülten álltam az első nagyvadam, egy vaddisznó kanocska elesett teste...