A sapka…
Múlt héten történt, vagy talán azelőtt. Kora délután volt, a sportáruház szinte kongott az ürességtől. Ez a félénk, gátlásos vásárlók ideje, de aznap ők is kevesebben voltak. Jómagam épp a vadászholmik közt keresgéltem, pontosabban az egyik ottani próbafülke takarásában vívtam elkeseredett harcot egy makacs cipzárral, mikor a fülke ajtajának résén keresztül megláttam a félénken közeledő alakokat.
Negyvenes anyuka volt, egy szokatlanul sovány, tíz év körüli fiúcskával. Kézen fogva, céltudatosan közeledtek, látszólag tudták mit keresnek. Nem szokásom mások után kémkedni, de a világért sem zavartam volna meg kettejük suttogóan meghitt pillanatait azzal, hogy kivágódok a próbafülkéből, ezért csendben várakoztam. A kisfiú egyenesen a fejfedőkhöz vezette édesanyját, majd szembefordult a falra akasztott, vadászoknak kínált sapkákkal, kalapokkal. A csendet az édesanya bizonytalan szavai törték meg végül.
– Ezek azok? Ilyet szeretnél?
A kisfiú lesütött szemekkel várt egy pillanatot, majd vágyakozó tekintetét egy sötétzöld kötött sapkára emelte.
– Igen. Erre gondoltam… – motyogta szégyellősen.
Az édesanya szemügyre vette a portékát, kézfejét beledugva meg is pörgette néhányszor, majd a sapkák alatt lévő ártáblákat is szemügyre vette. A szóban forgó darab, 1490 Ft-ot kóstált. A kisfiú láthatóan zavarban volt. Jobb napokat is látott olcsó tornacipője felett kilátszottak meztelen bokái. Kinőtt mackónadrágja már csak a vékonyka bokák feletti részeket tudta eltakarni. Az ebbe betűrt kockás ing sem szolgált a jómód szimbólumaként, mint ahogyan az édesanya kopottas holmijai sem hirdettek hasonlót. A fiúcska leszegett állal tördelte sovány kézfejét, látszólag már megbánta a kérést. Anyukája még mindig a sapkát nézegette, ám gondolatai minden bizonnyal a családi költségvetés hónapvégi labirintusából keresték a kiutat.
– Biztosan ezt szeretnéd?
– Nem. Nem fontos..
– Tudod mit? Megvesszük!
– Anya! Anya én megígérem, hogy egyszer majd vadász leszek és akkora, de akkora vaddisznót viszek haza neked, hogy meg sem tudjuk enni! Annyi, de annyi pörköltet ehetünk majd belőle, amennyit csak akarunk! Te is, apa is! …apa már nem..
Ekkor az anyuka leguggolt, óvatosan a kisfiú fejére húzta a sapkát és megjegyezte.
– Az én bátor vadászom!
Miután ismét kézen fogták egymást és elindultak a kasszasor felé, én is előbújtam rejtekemből. Egyik szemem sírt, a másik nevetett a hallottak, látottak hatására. Kicsit később, az áruház parkolójából kikanyarodva megláttam a kis vadászt, ahogy a buszmegállóban puskát formál kezeiből és célba veszi azt a bizonyos vaddisznót, ami annyi pörkölttel látja majd el ezt a cudar világot, hogy sosem fogy el!
Isten segítse őt hozzá, jó egészségben…
—
(Szerk. megj.: a legszebb az egészben, hogy ez valójában nem novella, hanem igaz történet.)
