5 súlyos tévhit a vadászíjászatról

E bizalmatlanság természetesen a tájékozatlanságból fakad, illetve az ebből fakadó tévhitekből. Lássuk az 5 leggyakoribbat:

1. Az íj nem hatékony fegyver

Magyarázzuk ezt meg elődeinknek, akiknek az életben maradásuk múlott az íj használatán (és hát nem haltak éhen). Pedig azok az íjak még közelében sem voltak a maiaknak. A korszerű csigás íjak szinte kétszer olyan gyorsak és erősek, mint az egykor használt hagyományos íjak, és klasszisokkal pontosabbak is. Nem különben, a mai nyílvesszők és nyílhegyek is jóval hatékonyabbak. A vadászíjász mindössze 15-20 méterre lő vadra, de ha kell, 40 méterről eltalál egy sárgadinnye méretű célpontot (az ügyesebbje egy narancsot is). Ezeken a távokon az íj rendkívül hatékony fegyver, mely a golyóval ellentétben nem roncsolással, hanem a vérbő, létfontosságú szervek (tüdő, szív, főerek) átvágásával hozza terítékre a vadat. Ez a vitális zóna pedig kosárlabda nagyságú ugyebár.

A 2000-es években a Magyar Vadászíjász Egyesület országos kutatást* készített: 491 sikeres vadelejtést, ebből 281 nagyvad elejtésének statisztikáit dolgozták fel. Ebből kiderült, hogy az íjjal elejtett nagyvad több mint fele vaddisznó, harmada őz (hiszen ezek a legelérhetőbb vadfajok, mint tudjuk) a többi gím, dám és muflon.

A 281 nagyvad átlagos menekülési távja 56 méter volt a vesszőtalálatot követően.

Ezt az átlagot úgy nézzük, hogy rengeteg vad tűzbe rogyott, vagy pár méternél többet nem jutott, sok vad 100 méter alatti távra jutott el a kimúlás előtt, és csak néhány, vélhetőleg rosszabbul meglőtt példány halálvágtája tartott 200-300 méterig, esetleg azon túl. A vitális zónában kapott találat esetén tehát a vad másodperceken belül kimúlik a nyíllövéstől is.

Ha a hatékonyságot az elejtett darabszám alapján ítéljük meg, akkor valóban nem hatékony az íj, hiszen 15-20 méter távolságra belopni/bevárni a vadat nem könnyű, így az íjászoknak tizedannyi lehetőségük van vadra lövést leadni, mint a lőfegyveres vadászoknak. 

Végezetül még egy statisztika: az USA-ban kb. 20 millió vadász van, ebből 15 millió íjjal is vadászik (külön idényük van). Ha nekik megfelel dámvad méretű fehérfarkúra, vaddisznóra, gímnél masszívabb vapitire, illetve medvére és jávorra, akkor minálunk sem lehet gond a hatékonysággal.

Honnan ered a tévhit? Talán puszta tájékozatlanságból, az íj ősi fegyver mivoltából, amit felváltott a tűzfegyver a történelem során. Ne feledjük azonban, hogy a tűzfegyver először a háborúkban váltotta az íjat, kifejezetten a hatótávi előnye miatt. Eztán a vadászatban is, de ott sem azért, mert az íjnak nem volt elegendő ölőereje, hanem azért, mert lőfegyverrel könnyebb volt vadászni. Bár a nyílvessző jóval lassabb a lövedéknél, de a tömege sokszorosa annak, így az átütőereje csonttörő hatású. A legtöbb esetben át is repül a vadon még akkor is, ha bordát ér a hegy.

2. Íjjal sok a sebzés

A közhiedelemmel ellentétben semmivel nem több a sebzés íjjal, mint puskával. Mint fentebb leírtam, a kosárlabda méretű vitális zóna eltalálása a szokásos 15-20 méterről egy pontos csigás íjjal nem kíván versenyszintű lőtudást a vadásztól. Attól a vadásztól, aki ilyen távon egy almát is könnyedén eltalál gyakorláskor. Apropó gyakorlás:

a vadászíjászok jóval többet tartanak lőgyakorlatot, mint a lőfegyveres vadászok,

tekintve, hogy a gyakorlás íjjal egyszerűbben kivitelezhető és élvezetesebb is (továbbá szükségszerűbb is).

Ehhez tegyük még hozzá, hogy

egy nem vitális szervet érő nyíllövés a vágott seb miatt jóval nagyobb eséllyel gyógyul be, és éli túl a vad a lövést, mint egy roncsoló golyó esetén,

mely seb nyitva marad, elfertőződhet, és a vad kínok kínját éli át, ha nem találják meg, és nem váltják meg a szenvedéstől. 

Honnan ered a tévhit? Igen, sokan ismerünk rémtörténeteket, mindenki hallott már valamit íjjal – akár orvvadászok által – megsebzett és később megtalált őzekről, vaddisznókról. Én ilyenkor visszakérdezek, hogy és hány korábban puskával megsebzett vadat talált meg, vagy lőtt meg életében? Efölött szeretnek a vadászok szemet hunyni, mégpedig azért, mert a lőfegyver hatékonyságában senki nem kételkedik. Ott a néhanapján előforduló sebzés a vadászat velejárójának számít, amiből egy szakma, a vérebes utánkereső is kifejlődött. Ha a vadászíj/vadászvessző is ilyen kategóriába esne a fejekben, máris nem lenne akkora hírértékű íjjal sebzett vadat találni, tekintve, hogy arányaiban nincs több sebzés íjjal sem. Azt is tegyük hozzá, hogy egy alkalmi orvvadász nagy valószínűséggel nem gyakorlott a vadászíjászatban, nem úgy, mint egy tanult, vizsgázott vadászíjász.

3. Íjjal könnyű lopni, mert csendes

Eleve vérlázító a hazai vadászíjászokat előítéletek mentén előre megbélyegezni. Tudott, hogy a hazai kb. 1500-1600 fő, különbözeti vadászvizsgát tett, tehát hivatalosan bejegyzett vadászíjász közül egy ellen sem indult orvvadászat miatt eljárás az elmúlt néhány évtizedben. (Itt halkan jegyzem meg, hogy kb ugyanennyi vadászatra jogosult van az országban, ergo Vt-nként 1 a matek elméletben. Az 1600 vadászíjász fele tuti inaktív, az aktív fele nem kizárólag íjjal vadászik, szóval egész egyszerűen nem nevezhető vadvilágot fenyegető mennyiségnek a hazai vadászíjászok száma). És azt is tudjuk, hogy az igazi orvvadászokat semmiféle tiltás nem tartja vissza a lopástól, ennek semmi köze az íjhoz, vagy az íjászathoz.

Jegyezzük meg továbbá, hogy aki íjjal vadászik, az az élményért cserébe a mennyiségi terítékről mond le. Mint említettem

tizedannyi lehetősége van a vadelejtésre egy vadászíjásznak, így ha valami nem lehet jellemző az íjas vadászatra az az, hogy könnyű lenne. Ebből következően lopni sem könnyű vele. Aki lopni akar, az manapság könnyebben és hatékonyabban megoldja lőfegyverrel, amikor a vadásztársaságoknál a tagság átlag harmada aktív csak, egy-egy éjszakán gyakran üres a terület, és a kint ténykedő vadászt csak az erkölcse, etikussága tarthatja vissza az orvvadászattól.

A legtöbb orvvadász egyébként sem a lövés után bukik le úgy gondolom, hanem egyéb módon, így a lövés csendességének nem sok köze van mindehhez. Ismerjük ugye a “róka hibázás” beírásokat a könyvből?

Ellenben a íj csattanása nem riasztja fel az erdő-mező csendjét, és a vad sokszor úgy múlik ki a lövéstől, hogy azt sem tudja mi történt vele. Csak megugrik az íj csattanásától, majd menekülés közben eszméletét veszti, és vége. Nincs stresszben, és nem köti össze az élményt az emberrel.

Honnan ered a tévhit? Bizonyára onnan, hogy évtizedekkel ezelőtt a lebukott orvvadászoktól bevonták a fegyvert, és számukra egyetlen alternatíva maradt az íjas vadászat. Sokan a vadászíjászokra úgy gondolnak/gondoltak, mint fegyverétől megfosztott “vadtolvajra”. Manapság azonban ez már nem jellemző, a mai vadászíjász-vizsgázók közel 100%-a nem kényszerből lép a vadászat ezen izgalmas útjára, hanem belső meggyőződésből, kihíváskeresésből, kalandvágyból.

4. A területünk nem alkalmas a vadászíjászatra

Bár ez, és a következő pont is inkább csak olcsó kifogás szokott lenni arra, hogy egy területen a tájékozatlan – és emiatt bizalmatlan – intézőbizottság távol tartsa az íjászokat, azért beszéljünk róla, hátha valaki mégis komolyan gondolja ezt az érvet a vadászíjászat ellen.

Íjjal gyakorlatilag BÁRHOL lehet vadászni, nem kell ehhez fára mászni.

Egy képzett vadászíjász eredményes lehet kukorciában, nádasban, a legügyesebbek még egy takarás nélküli füves pusztán is be tudják cserkelni a vadat nyíllövés távolságra. Erre számtalan példa van itthon is és külföldön is. 

Honnan ered a tévhit? Mindez abból ered, hogy a tájékozatlan vadász az íjászokat fára felgallyazva képzeli el egy szóró közelében. Ebből ugyebár arra következtetnek, hogy íjjal csak erdőben lehet vadászni. Kétségtelen, hogy a fára szerelt lesen üldögélés egy népszerű módja a vadászíjászatnak, de közel sem az egyetlen módja.

És akkor még nem beszéltünk a lőfegyverrel nehezen, vagy egyáltalán nem vadászható, infrastruktúra-közeli területrészekről, zárványrészekről, ahol az íjas vadászat nem veszélyes az emberekre/vagyontárgyakra. Aztán sok helyen az erdők vadbúvóhelyeknek minősülnek, ezért odabent nem lövöldöznek. A vadat nem stresszelő, a környéket nem felverő íj ilyen helyeken is megfelelő megoldás lehet akár a tagok, akár a vendégvadászok számára. Vadászatilag hasznosítható az erdő, mégis megmarad vadkamrának.

5. A leseink nem alkalmasak a vadászíjászatra

Ez az érv párban szokott járni a 4. ponttal, és ha nem csupán átlátszó kifogásnak szánják, akkor elárulja az érvelő tájékozatlanságát a vadászíjászattal kapcsolatban. Az íjászok a legritkább esetben vadásznak a lőfegyveres vadászatra szánt magaslesekről. Annál többet fára szerelt lesről, lessátorból, kisszéken ülve, és/vagy természetes takarásból, amit akár ők maguk készítenek ágakból, levelekből a vadászat megkezdése előtt. Íjjal cserkelni is épp úgy lehet, mint puskával.

Honnan ered a tévhit? Bizonyára abból gyökeredzik, hogy sok vadász van annyira kényelmes, hogy csak magaslesről hajlandó vadászni. Ezen érv megmosolygásához még csak vadászíjásznak se kell lenni. Már az is jót derülhet rajta, aki vadkározáskor előszeretettel ül egy kisszékre a kukoricatábla első sorába, és ott várja a disznók felbukkanását. Mellesleg ők azt is tudják, milyen gyakori, hogy egy-egy őz, róka vagy borz a lábukig besétál, vagy épp a disznó 5 sorral odébb dugja ki a fejét.

A vadászíjászat a nehezítés és a nagyobb sikerélmény, a természettel való eggyé válás érzése miatt reneszánszát éli manapság. Egyre több ember vág bele, és végzi el a tanfolyamot, sőt ha megvalósul Magyarországon a 18 éven aluliak vadászatát engedélyező jogszabály, akkor a fiataloknak is egy kitűnő lehetőség a vadászat etikus elkezdésére. A íjászat által közelebb kerülnek a vadászat gyökereihez, megismerik a vadvilágot testközelből, türelmet és kitartást tanulnak, ami valljuk be vonzóbb alternatíva, mint az, hogy egy 16-17 éves fiú várja, mikor lődözhet 300 méterre hőkamerás céltávcsővel.

*Lukács Tamás (MVE): Tények, számok, adatok a mai magyar vadászíjászatról