A címben említett könyv elsősorban vadászíjászoknak szól, de határozottan kijelenthetem, hogy bármilyen eszközzel vadászó kolléga hasznos irodalomra lel benne. Ez ugyanis egy tankönyv.

Ambrózy Árpád ezen könyvének csupán két hibája van. Az egyik, hogy olyan apró betűmérettel íródott, hogy egy kicsit fárasztó az olvasása. A másik hibája, hogy már nem kapható, nagyon nehéz beszerezni – jómagam egy íjászbolt polcáról hoztam el a hónapok, vagy évek óta ott porosodó utolsó darabot -, pedig a Nimród csillaga alattban egy hosszú vadászélet tapasztalatai vannak olyan szépen leírva, hogy az már-már tankönyvi igényességű.

Én nem tudom manapság hogyan zajlik a vadászvizsga, és az azt megelőző felkészítés. Azt tudom, hogy a tankönyvben 20 évvel ezelőtt leírták a vad anatómiáját, biológiáját, megtudtuk hogy hogyan szaporodik, ellik, hogyan fejlődik az agancs és hasonlók. Megtudtuk, hogy milyen fegyverek vannak, mi a különbség a lőszer és a lövedék között. De hogy konkrétan hogyan kell vadászni az egyes vadfajokra, az nem volt igazán leírva. Azt az ember tapasztalatból, és tapasztaltabbak tanácsaiból tanulta/tanulja meg az évek alatt. No ebben nyújt segítséget Ambrózy Árpád könyve, mely vadfajonkénti lebontásban, saját – rövid – vadásztörténeteivel alátámasztva írja le, hogyan kell vadászni az egyes fajokra. A Magyarországon élő összes vadfajról értekezik a fácántól, libától, a pézsmán, és az aranysakálon át az őzig, vaddisznóig, gímszarvasig. Köztük olyanokról is, amelyek ma már védettek, de más országban esetleg még lehet rájuk vadászni (pl. hód, fogoly, fürj, hiúz, vadmacska). Ezen kívül kitér olyan külföldi fajokra is, amelyekkel az évek során tapasztalatot szerzett. A magyar apróvad, vízivad, dúvad és nagyvad fajokra használható vadászati PRAKTIKÁK mellett tehát elolvashatjuk azt is, hogy mi a dörgés (dürgés) a siketfajdnál, a császármadárnál, vagy éppen hogyan vadásszunk medvére, zergére, vagy jávorra.

A közel 200 oldalas könyvben a leghosszabb fejezetet (30 oldalt) természetesen a vaddisznó kapta, illetve a gímszarvas (20 oldal).

És hogy milyen praktikákat olvashatunk? Íme néhány példa, idézetek a könyvből:

Borz

Amennyiben kifejezetten a borz bőrére pályázunk, legeredményesebb a kotorékok közelében való lesvadászat lehet. Ám óvakodjunk attól, hogy a kotorék közvetlen közelében vadásszunk. A sebzett borz, ha fej vagy gerinclövés meg nem bénítja, biztosan a kotorék felé fog menekülni, és tökéletes szív vagy tüdőlövés sem fogja megakadályozni abban, hogy elérje. Ezt elkerülendő, ne foglaljunk leshelyet a kotoréktól 50-70 méteren belül, terepviszonyoktól függően. Itt még jól kivehetők az állandó váltók, melyeket a borz a kotorék megközelítésénél használ. (…) Lővilágnál nem nagyon számíthatunk rá, mert elsősorban a sötétség adta védelemben bízik. (…) Gyorsan felbukkan, és a sötétség leple alatt gyorsan el is tűnik. Sokat javíthatunk az esélyünkön, ha a találkozás helyét megfelelően előkészítjük. (…) “állítsuk meg” a borzot, hogy biztosan célozhassunk. A vadászat előtt egy-két héttel kezdjük meg etetni a borzot a váltón. Húsfalatok, naposcsibe, fehér egér a megfelelő csali falatok. (…) A falatokat ne feledjük el befedni, különben a szajkók még napvilágnál fel fogják szedni. Egyidejűleg tegyük láthatóvá, emeljük ki a háttérből a vadat. Ha a kotorék homokos talajban készült, maga a gazda gondoskodik a szükséges, szép világossárga homokról. A kotorék bejáratánál felhalmozott homokkal szórjuk meg a beetetett helyet, így a világos háttérből jól ki fog válni, a fehér csíjától eltekintve sötét színű borz. Ha nincs homok, szalmatörek, vagy egy kevés fehér liszt is kiváló.

Vaddisznó

Az érő napraforgót is kedveli a disznó. A kukoricát méginkább. Azonban ezekben a magasra növő kultúrákban a disznó teljesen eltűnik. (…) Inkább a bejövő váltók mellett, ahol zárt növényzet nem akadályozza a lövést, érhetünk el sikert. (…) Az érett gyümölcs is nagy vonzerőt jelent az ínyenc vaddisznó számára. (…) Az íjásznak nem csak ismernie kell a vadászterületén számba jöhető egyes fákat, hanem tisztában kell lenni az érésük idejével is. Lássuk csak, melyek a disznók által kedvelt gyümölcsök, és állítsuk fel az érési sorrendet. A sort május végén a cseresznye kezdi. (…) A cseresznye érését hamarosan követi – június közepén – az eper érése. (…) Az erdőben díszlő eperfaliget érés idején nem csak epret, de vaddisznót is “terem”. (…) Nyár közepén, végén a hulló almát sem veti meg a disznó. Lassan a zaftos őszibarack is érni kezd. Ha az ekkorra magas füvet a fák alatt legázolva találjuk, gyümölcsöt nem, de annál több barackmagot látunk, biztosak lehetünk benne, hogy éjszakánként a disznók élvezik a gyümölcs ízét. (…) Az ősz beálltával elsőként a diófa lombja is hullani kezd. (…) A dió magától is potyog, a szél, meg a szaladgáló mókus is rázza a gallyakat. Dióverő nélkül is “veri a diót” a disznók legnagyobb örömére. Esténként csendesen érkeznek, meg sem roppantják a fák alatt mindig bőven heverő száraz gallyakat. De amint nekilátnak, vége a csendnek. Olyan hangosan roppantják össze a diót, hogy száz méterre is hallik. (…) Nagyobb tölgyesben nem könnyű összefutni a makkoló disznókkal, hiszen bármerre lehetnek. Ám ahol más erdőállományban bő makktermő egyes tölgyfák állnak, már más a helyzet. Az a disznók zarándokhelye. (…) A disznók a dagonyákat nap mint nap felkeresik. (…) A hőség napjaiban különösen vágynak a vízre. Ilyenkor még az evést is megelőzve, első útjuk is oda vezet. (…) A disznó mozgása nagyban függ a biztonságérzetétől. Nem szereti ország-világ előtt megmutatni magát. Sötétben vagy takarásban biztonságban érzi magát. Ha ezek bármelyike adott, szívesen és sokat mozog. Ebből logikusan következik, hogy télen, takarás híján kénytelen megvárni a sötétséget, ami szerencsére korán beáll, hogy biztonságban érezhesse magát. Nyáron, mikor magas fű és dús lombozat takarja, már jóval a sötétség beállta előtt megindul. A hosszú és forró nyári napokon a szomjúság korábban a víz felé szorítja.

Dám

Mint említettem, szívesen járnak a szórókra. Az etetőkhöz jobban ragaszkodnak, mint a szarvas. Késő ősz és tél folyamán leginkább a szórókon érdemes lesben ülni. A dám igen vigyáz a kondíciójára. A táplálék feltalálásában leleményes, erőszakos, szinte szemtelen. (…) A szarvassal, őzzel szemben még arra is képes, hogy ha az etetőhelyen megriasztják, csak a feltétlenül szükséges mértékig húzódjon el, és a veszély múltával azonnal visszatérve folytassa a táplálkozást. A táplálékforráshoz való ilyetén ragaszkodása megkönnyíti a vadászatunk tervezését. (…) Viszont ha ezeken a helyeken sokat zavarják, itt is meglepően óvatossá válik. Sokszor csak teljes sötétségben hagyja el a legközelebbi, védelmet adó sűrűséget, és jön a szóróhoz. Ellenben nappali életmódjából következően napközben bármikor felbukkanhat ugyanott.

Zerge

Ha óvatlanul belerohanunk egy pihenő zergecsapatba, hirtelen megelevenedik a kihaltnak látszó sziklarengeteg. Az őrszem hangos füttyel figyelmezteti társait, és a csapat eliramodik a sziklák fellegvárába. Nem marad utánuk más, mint a kövek völgyben elhaló görgésének hangja. A környék riadóztatva van, lehet, hogy órákba telik, míg újra zergéket láthatunk. Esetleg a nap egyetlen esélyét játszottuk el. Ha felfedezünk egy, vagy néhány zergét, nagyon gondosan figyeljük meg őket, mielőtt bármihez kezdenénk. Tüzes kutatásunk hozadéka minden bizonnyal újabb zergék felfedezése lesz. Nem kell attól félni, hogy amíg vizsgálódunk, a zergék elhagyják a helyet. Amennyiben nem éreznek közvetlen veszélyt, hosszan kitartanak.

A Nimród csillaga alatt elsősorban vadászíjász megközelítést alkalmaz, értsd szó szerint: hogyan lehet 20 méterre közel kerülni a kiszemelt vadhoz. De ha ennek praktikáit elsajátítjuk, az a lőfegyveres vadászatra is csak pozitív hozadékkal járhat. Aztán ki tudja, talán a végén még kedvet kap az olvasó az íjas vadászathoz is. Nem csodálkoznék rajta. 🙂