Kalappal!

Mit keresel?

Tudtad-e?

Filmbe illő történet a modernkori vadászíjászat születése

Csodálkozom, hogy a vadászíjászat 20. században indult reneszánsza még egyetlen hollywoodi filmrendezőt sem ihletett meg. Jóllehet hasonló történetet, miszerint egy rég letűnt kor embere a modern világba csöppen, már több filmben is feldolgoztak. Azok persze csak kitalációk voltak, de Ishi az indián, és dr. Saxton Pope története valóságos. Tévéfilm már készült a történetről 1992-ben, de egy nagy költségvetésű hollywoodi drámát is megérne a sztori.

Az 1800-as évek vége felé a fehérek még javában üldözték az indiánokat az amerikai kontinensen. Amikor ilyen dátumokat olvasunk, jusson eszünkbe, hogy a ma élő, 90 év feletti öregek az 1920-as években születtek. Az ő szüleik, vagyis a mi dédszüleink idejében történt mindez. Az ő korukban rúgta az utolsókat a tengerentúlon a Vadnyugat, a cowboyok és az indiánok harca. Szinte most volt. Szóval a lényeg az, hogy az utolsó nagy “indián-irtó” hadjárat 1872-ben volt azon a vidéken, ahol a Yana indiántörzs (más néven Yahi, bár meglehet, hogy a Yahi a Yanán belüli törzs neve) élt. A 2-3000 fős nemzetségből szinte senki nem maradt életben, csupán egy tucatnyi öreg, nő és gyerek. Ők viszont úgy elrejtőztek egy kaliforniai, Deer Creek nevű kanyon bozótjában és sziklái között – tartva a fehér embertől -, hogy közel egy emberöltőn át senki nem találkozott velük. Az indiánok üldözése pedig időközben alább hagyott. 1908-ban viszont (tehát több mint 30 évvel az utolsó vérengzés után) ezen a kanyonon keresztül akart egy villamos társaság vezetéket fektetni egy gátépítés miatt. Földmérők kis csapata egyik este egy patak szélén kémlelte a tájat, amikor megláttak egy meztelen indiánt, aki úgy megijesztette őket, hogy hanyatt-homlok menekültek. Ez volt Ishi az indián talán első találkozása a fehérekkel. Másnap visszamentek kutatók egy felfedező expedíció keretében a helyszínre, akkor meg két nyílvessző repült el mögöttük. Két indián tűnt el a bozótban, egy idős, bénult lábú indián nőt, akit addig ők cipeltek, otthagytak. A nő halálra volt rémülve, a kutatók pedig megtalálták a indiánok vesszőkunyhóit, olyan ügyesen elrejtve a bozótban, hogy aki méterekre sétált el tőle, az se vette volna észre. Hiába tértek vissza a kunyhókhoz több alkalommal is, az indiánok eltűntek a környékről.

Három évvel később, 1911-ben egy Oroville nevű kaliforniai város külső kerületében egy kutya gyakorlatilag állóra csaholt egy meztelen, éhező, leégetett hajú indiánt, Ishit. Kihívták a rendőrséget, az indián meg persze látva a puskákat és a pisztolyokat, szinte beteg volt a félelemtől. Bevitték és a biztonság kedvéért bezárták, ő pedig a múltból tanulva azt hitte, hogy itt a vég, meg fogják ölni, hiszen a fehérek mindig is ezt tették. Hiába kérdezgették, nem tudtak vele kommunikálni, még úgy sem, hogy más indiánokat hoztak hozzá különböző törzsekből. Senki sem beszélt Yahi nyelven. Ami nem meglepő, ugyanis Ishi volt az utolsó Yahi indián a Föld nevű bolygón.

Ishi rendőrségi fotója, miután bevitték

Ishit egy napon felkereste egy T.P. Waterman nevű professzor, aki antropológiával foglalkozott a Kalifornai Egyetemen. Több indián nyelvjárást is ismert, sorra próbálgatta őket, mígnem egyszer mondott egy szót Yahi nyelven. Azt mondta “siwini”, ami fenyőfát jelent, és mutatta a padot, amin ültek. Erre Ishi elmosolyodott, majd megkérdezte a professzort, hogy ő maga indián-e. Így indult Ishi barátkozása a fehér emberrel, és beilleszkedése a modern társadalomba. Egy olyan emberé, akinek soha nem volt a lábán cipő, akinek minden használati eszköze kőből és fából volt. Egy kőkori emberé, aki Kalifornia egyik kihalt indián törzsének az utolsó tagja. Mint kiderült, annak idején az öregasszony, akit hátrahagytak, az anyja volt, az öregember, akivel menekülőre fogta, pedig a nagybátyja. Mindketten meghaltak egy hosszú utazás során, miután felfedezték őket a kutatók. Ishi pedig éhezve és reménytelenül vándorolt a civilizációba, mert egy a környéken dúló erdőtűz elől menekült. Apja annak idején a Yanák törzsfőnöke volt, de a fehér ember tönkretette a halászatot, elzavarták a vadat, a gyümölcsfáikat elvették, így nem maradt semmijük. Ishi neve sem volt “hivatalos”, ugyanis nem volt népe, aki elnevezte volna törzsi szertartások szerint. Élete során megtanult tüzet gyújtani, íjat és nyílvesszőt készíteni, kovából és obszidiánból nyílhegyeket pattintani. Halász és vadász volt, semmit nem tudott a modern életről. Tudósok tanulmányozták (a médiában is nagy hírverést kapott “az utolsó vad indián”, aki épp felfedezi a modern kor vívmányait), ő pedig a tudósokat. Nem szívesen beszélt magáról, mert indián szokások szerint az illetlenség, a halottakról beszélni meg egyenesen szerencsétlenséget jelent. Ugyanakkor a kutatók papírra vetették Ishinek köszönhetően a Yahi törzs történelmét, népszokásait, dalait, stb. Ishi ekkor még nem volt 60 éves, de körülbelül 40-nek nézett ki, fizikuma és szelleme kitűnő állapotban volt. Primitív eszközökhöz volt szokva, de gyorsan megtanulta, hogyan kell bánni a késsel, fűrésszel, reszelővel, fejszével, kalapáccsal. Tetszett neki a gyufa, de büszke volt rá, hogy két vadgesztenye vesszővel 2 perc alatt tüzet tudott gyújtani.

Ishi műtermi portréja

Ishi egy múzeumban élt, ahol a modern iparra, és a pénz értékére tanították. De mivel soha nem találkozott a civilizált emberrel, és annak betegségeivel, minden létező fertőző, járványos betegséget elkapott, annak ellenére, hogy higiénikusan élt, jól evett, és a szabadban aludt. Ekkor jött a képbe Dr. Saxton Pope, aki a kórházi orvosa volt, és sok időt töltött Ishivel, barátok lettek. Pope szinte a testvéreként tekintett Ishire, Ishi pedig “törzsbéliként” fogadta be Pope-ot. Rövid együtt töltött éveik alatt Ishi megtanította Saxton Pope-nak a íj-, nyílvessző és nyílhegy készítés, továbbá a vadászíjászat csínját-bínját.

Ishi obszidián nyílhegyei

Rengeteget vadásztak együtt, Pope pedig rendre rácsodálkozott Ishi vadászati gyakorlatára. Szertartások szerint művelte mesterségét. A vadászat előtti napon nem evett halat, és nem dohányzott, a vadászat reggelén megfürdött a patakban, aromatikus levelekkel dörzsölte be magát, kimosta a száját, vizet ivott, és nem evett. A vadászatokon teljesen hangtalanul járt, végtelen türelme volt, az idő nem számított, addig állt lesben, amíg eredményre nem jutott. Szó szerint értette az állatok nyelvét. Tudta, hogy a mókus mikor riaszt rókát, mikor vadmacskát, mikor héját, és mikor embert, a mátyásmadár mikor kiabálja tele a környéket, hogy ember jár a vidéken. Kiválóan utánozta az állatok hangját. Az amerikai vadászok csak a kacsa-, és pulyka-hívókat ismerték, de Ishi oda tudta csalni a nyulakat, a mókusokat, a vadmacskákat, a prérifarkasokat, és a medvéket is. A vadat gyakran a szaguk alapján fedezte fel, megérezte a szarvast, a pumát és a rókát is. “Beszélt” fürjül is. Vadászat előtt teljesen felmérte a terepet, a hegyeket, gerinceket, bokros részeket, a szelet, a nap helyzetét este és reggel, a vizes gödröket, dagonyákat, legelőket, fekvőhelyeket, a hold állapotát, természetes sónyaló helyeket, a fellelhető ragadozókat. Ágyékkendőben vadászott, a ruhát nem szerette, mert zajt csap. Pope könyvében megjegyzi, hogy van is benne logika, hiszen az ember sokkal óvatosabb, ha a saját bőre figyelmezteti, amikor elakad egy tüskés ágban. A tábor szélétől a visszatérésig állandóan csak a vadra figyelt, mindig, minden hol vadat sejtett, minden szarvasra hasonlító tereptárgyat szarvasnak nézett. “Aki tíz szarvast lát ott, ahol csak egy van, az látja meg először a vadat.”

Ishi íjkezelési módszere, és vadász “öltözéke”

Az íját természetesen maga készítette, teljesen primitív, mégis tökéletes módszerekkel. Fából, inakból, kézzel, kövekkel, szájjal, nyállal, hevítéssel és pihentetéssel stb. Szent eszközként tisztelte, amint nem használta, lealjzotta és gondosan elcsomagolta. Az obszidiánból pattintott nyílhegye jóval élesebb volt, mint a fém hegyek, de kevésbé tartós. Lövési módszere merőben más volt, mint az angolszász módszert gyakorló Pope-é, és szenvedélyes íjász barátjáé, Arthour Youngé. Érdekes módon céllövészetben Ishi egyáltalán nem remekelt, a két fehérember simán lekörözte. Vadra viszont elképesztően pontosan tudott lőni, jobban mint bárki más, 40 yardról (36,5m) lőtte a mókusokat, holott ugyanilyen távolságról a 120 centis céltáblát elhibázta. Azt mondta a tábla túl nagy, és a színes körök elterelik a figyelmét.

1916-ban, 5 évvel a felfedezése után Ishi meghalt. Tuberkolózist kapott, és hát sem örökölt, sem szerzett immunitása nem volt a betegség ellen, így a gyógyszeres kezelés – ami egy kaukázusi embernél hatékony – Ishinél nem működött. Hónapokig szenvedett, majd egy borzalmas tüdővérzést követően távozott a földi világról, Pope-ék pedig a ravatalán mellé tették a tűzgyújtó pálcáit, indián pénzt, makk lisztet, egy szárított szarvashúst, némi dohányt, és persze az íját és a nyílvesszőit. Ezekkel együtt égették el az utolsó Yahi indiánt, hamvait pedig egy agyagkorsóba tették.* Ishi halálával távozott el Amerika utolsó vad indiánja, és zárult le végleg a neolit, vagyis az újkőkor korszak (legalábbis Észak-Amerikában).

Ishi a modern ember gúnyájában

Dr. Saxton Pope, Arthour Young és Ishi tehát sokat vadásztak együtt, Pope és Young megtanulta az íjkészítést, az íjjal való hatékony vadászatot, és mindebből megszületett a “Vadászat íjjal és nyíllal” című könyv Pope tollából 1923-ban, ami Amerikában akkora siker lett, hogy tömegek kezdtek íjjal vadászni a kontinensen. Szövetséget alapítottak, saját vadászidényük lett, a többit meg már ismerjük. Ma 12 millió vadászíjász van az USA-ban. Persze nem Pope volt az egyedüli, aki ehhez hozzájárult, hiszen könyve megjelenéséig Maurice és Will Thompson már országszerte ismert lett a vadászíjász élményeik publikálása kapcsán. De Saxton Pope kutatásai, és kísérletei – amiket az íjakkal és nyílvesszőkkel végzett – voltak az alapjai sok olyan technikai fejlesztésnek, melyek a mai modern íjakon és nyílvesszőkön felfedezhetők.

Akit érdekel a modernkori vadászíjászat történelme, javaslom a fent említett könyvet, mely erre a linkre kattintva letölthető (a könyvlapok alatt Download fül), vagy online olvasható.

* Ishi halálának teljes története mellesleg az, hogy a kutatók, vagyis a barátai kifejezett kérése ellenére Ishin a halála után boncolást végeztek, agyát eltávolították és konzerválták, csak a testét hamvaszották el. Évekkel később sikerült elérni, hogy teste összes része egy helyre kerüljön, és így temették el végleg, titkos szertartás keretében. A fenti elbeszélés javarészt Saxton Pope könyve alapján készült. Nincs kizárva, hogy Pope kicsit szépítette a történteket a művében, vagy akár neki szépítettek, mert más leírások szerint Ishit, anyját, nagybátyját és húgát a táborukban találták meg a környéken dolgozó földmérők, feldúlták a tábort, az indiánok elmenekültek, a beteg anya ott maradt. Ishi később visszatért anyjához, de az idővel meghalt, Ishi pedig a nagybátyját és húgát soha többé nem látta.

Végezetül egy korabeli érdekesség – Arthour Young alaszkai grizzlyre vadászik íjjal 1926-ban:

ÍRTA

Nem csak vadász és blogger, de fotós is...

Facebook

EZ IS ÉRDEKELHET

Vadászíjászat

Több vadásztól hallottam már, amikor szóba került a vadászíjászat, hogy "Ja, én is próbáltam már, megvettem minden sz.rt, de valahogy nem jött be." Ugye...

Vadászíjászat

Október-november hónap a Vadász Blogon a vadászíjászat szellemében telik. Egy olyan vadászati formáéban, amit sokan nem ismernek, sokan félreértenek, miközben a vadászat talán legszebb,...

Vadászíjászat

Leginkább úgy, ahogy bárhol máshol a világon, de hogyan is? Ebben a cikkben bemutatom a vadászíjászat itthon is alkalmazható formáit, legyen szó földről, vagy...

Vadászíjászat

Egy cikksorozattal készültem. Új íjak ettől, meg amattól 2021-re, de csak nem jöttek. Talán a koronavírus miatt, talán más miatt, de a legnagyobb gyártók...