Kedvenc szerzőnk újabb remek története következik, bölcs mondanivalóval a régi szép időkből.

“Mit szépítsük, na! Dédnagyapa a mai fogalmak szerint is rabsic volt. A halat és a vadat saját szükségleteinek kielégítésére alkalmas köztulajdonnak tekintette. Magát a köz részeként értékelve, azokból rendszeresen kiutalta a szerinte neki járó részt. Horoggal, horgászbottal nem vesződött. Két háború, és nyolc év Szibéria pedig meggyűlöltette vele a fegyvereket. Mégis megbízhatóan szállította a hallének, vagy pörköltnek valót.

Mivel a nagyszüleimet az oláhok és a szénbánya idő előtt kitörölte a lehetőségek listájáról (nem ismerhettem őket), a nyarakat hat éves koromtól a dédszüleimnél töltöttem. Dédmamát nagyon szerettem. Dédpapát viszont rajongva csodáltam. Bámulatos tudományokkal bírt, és mint tapasztalt ember igyekezett engem is “okosítani”. Így tudtam meg, hogy a “muszka” az valami undorító lény, amitől papának köpnie kell. Az elektromos áram csak parasztvakítás, a fogakat nem is kell mosni, ellenben a reggeli szervíz kötelező eleme a pálinkás öblögetés. Meg is volt az összes foga egészen 80 éves koráig, amikor is az egyik elülső szép sárga agyarát egy kocsmai verekedés során – ez rendes szombat esti elfoglaltsága volt – kiütötték. Nagyerejű csontos, inas ember volt még jó ideig, de az eset annyira a kedvét szegte, hogy egy évre rá már teljesen felhagyott ezzel az időtöltéssel.

– Fejemre nőttek a taknyosok. – mondta, és nem ment többet a kocsmába.

Az erőspaprika, pipaszutyok és a petróleum gyakorlatilag az összes nyavalyát gyógyítja. Puha dohányt újságpapírba csavarva kell színi (lehetőleg heti hírmondóba, mer’ annak fínom a papírja). Reggelire négy ujjnyi szalonnát kell enni, az megtartja a lelket ebédig.

Szóval világlátott tudós ember volt.

– Kerülök egyet a határba Panna! Elmaradok, nem kell ebéd.

Ez ugyan Dédmamának szólt, mégis nekem kezdett viszketni a talpam. Reszketni kezdtem a sutban (kemence és a fal közötti rész), mint jó vizsla a fegyverszekrény előtt. Ez ugyanis azt jelentette, vad és VADÁSZAT!

Ha azt monta volna, hogy megjáratom a csempelyt, az halat és halászatot jelent. Akárcsak a tapogatódzok egyet. A “kimegyek a nádba” pedig mindkettőt!

– Én is mehetek Papa?

– Olvastál mán?

Az olvasást nagyon fontos dolognak tartotta. A kötelező olvasmányok hamar elfogytak, ezért szüleim a javallott irodalommal pótolták a napi kiutalt olvasnivalót. Én elolvastam a kijelölt részt, majd este papának elmondtam a történet lényegét. Néhány év múltán rájöttem, hogy papa egyáltalán nem olvasta a kijelölt műveket, így esti történeteim helyességéről sem tud meggyőződni. Elkezdtem hazudni. Illetve történeteket kitalálni. Szegény Gárdonyi, ha hallotta volna, hogy mit adtam elő Egri csillagok gyanánt…!

Papa türelmesen végighalgatta a fejezeteim estéről estére.

– Hát, ennyi! – mondtam amikor már nem tudtam tovább szőni a gondolatom fonalát.

– Gyere csak egy kicsit!

Amikor odamentem, nyakonragadott, felrántott a hóna alá, és istenesen elverte az ülő felemet. Mészáros taglóhoz és kaszához szokott tenyerével alapos munkát végzett. Igazított rajtam, ahogy ő nevezte az ilyen és ehhez hasonló beavatkozásait.

– Csak hogy ne hazudj többet!

Soha nem jöttem rá, hogyan tudta meg, de többet nem hazudtam. (Ebbe a későbbi, női szíveket lágyítandó ferdítéseket nem számítom.)

– Korán van még, nem olvastam. Este olvasok kettőt! – próbáltam alkudni.

– Na vegyed a lajbit, meg hozd elő a botot!

A bot bodzafából volt faragva. Az egyik végén a luk ólommal volt kitöltve, és a kukorica góré csorgója alatt volt négy ponton felkötve, nehogy megvetemedjen. Ezzel a bottal nyulat, fácánt, foglyot és némely vizivadat tudott dobni a hozzáértő. Papa pedig az volt! Királyi jogart nem vettek nagyobb tisztelettel kézbe, mint én azt a szerszámot.

A lucerna földek felé kerültünk. A magra hagyott növény térdemig ért.

– Menj még bennebb vagy húsz lépést! Aztán csak lassan! – irányított.

Ő a táblát szegélyező földúton ballagott. Egyszer csak kettőnk között alig hat nyolc lépésre előttem felemelkedett egy tapsifüles feje. Megálltam és mereven néztem a vadat, vártam a bot zúgását. A nyuszi megunván a fikszírozást, kiugrott oldalra, majd a lucerna mozgása mutatta ahogyan elszaladt. Csalódott voltam. Oldalra pillantva láttam, hogy az öreg már elhaladt. Kicsit szaporáznom kellett, hogy felvegyem a vonalat. Már majdnem kiértünk a tábla szélére, amikor az általam keltett zaj hatására egy fülesnek ismét nézelődhetnékje támadt. Elég messze volt, de úgy álltam meg, hogy ha négy lábam lett volna, az elsőt biztos felemelem. Oldalra akartam nézni, de már hallottam is….huhuhuhuhu, kup! – mondta a bot sörétlövésnyi távolságra.

– Máák, máák! – kiáltotta a nyúl.

Én pedig kivörösödött arcal rohanni kezdtem. Levegőt is csak akkor vettem, amikor utolért az öreg hangja.

– Elébb a botot, te szélvész!

Megkerestem a kicsit túlrepült botot. Aztán felvehettem a vadat. Meleg volt, az orra véres. Az elmúlt másodpercek feszült izgalma, a kívánt vad megszerzése, és az élettelen puha állat iránt érzett sajnálat elszorította a torkom. Ha hatalmamban állott volna feltámasztom a csinos jószágot… Vittem bűnünk ártatlan áldozatát, és odaadtam Dédszülőmnek.

– Meg akarja enni? – kérdeztem.

– De meg ám!

– Az elsőt mér nem dobta?

– Kelekótya vagy! Csak a vemhes nyúl várja meg, hogy a farkára lépj. Nemsokára megint fiakat vet, és már nehezen mozdúl. Ha most megütöm, nincsennek fiak, nekünk sem lesz paprikás. Hát ezért. Az ideieket nem kell sajnálni. A tél elviszi őket. Egy föld csak ugyanannyi nyulat tud eltartani télen. A nyulak ezt nem tudják nyáron. Csak szaporodnának, amíg a világ. A felesleget megesszük mi, a rókák, sasok, meg Mónárjóskáék me’ ők is idekaptak. Ami azon felül van, az éhenvész. Az egy két túlélőből meg olyan ügyes anya válik, amit az előbb láttál. Addigra amaz kiöregszik… Igy megy ez!

Kicsit tisztult a lelkem.

– Dobunk még egyet, Papa?

– De éhes lettél! Ennyi elég lesz. Nem esszük meg a jövőt! Ha olvastál, megjárathatjuk a csempelyt, meg felnézzük a csík varsát.

Papa 94 évesen saját elhatározásában halt meg. Sokszor igazított rajtam a majd’ két évtized alatt. Egész süvölvény koromban csak a nyarat vártam. Nem érdekelt más, mint a határban, erdőben kujtorgás. Ez viszont következetesen megmaradt. Néha a kutyáim kedvéért kimegyek egy-egy nyúlhajtásra. Csak úgy, puska nélkül. Régóta nem bántom már a füles nemzetséget. Nincs már annyi mint akkor, és a téli törzsállományt is sajnálom.

Elnézem a porhóban karikába lövöldözött jövőt, és gondolatban megfogom a nagy, csontos kezet….a rabsicét…”

Írta: Brakoner Csaba

Borítókép: Pixabay

Brakoner Csaba további írásait ide kattintva találod.