Mikor elindul a szalonkahúzás, és első alkalommal várom őket az ébredező természetben, minduntalan eszembe jut az öregek tanítása: “Az első érkezőnek csak kalapot emelünk!”
Nem mindig sikerült betartani, gyarló az ember, de kivétel nélkül mindig eszembe jut. Abban az évben első alkalommal, csak úgy kíváncsiságból, puska nélkül már február közepén kiálltam a szokásos helyre. Nem is kalapban voltam, hanem baseball sapkában. Épp arra keveregtem, kezdett szürkülni, így hirtelen ötlet volt, hogy leállok és figyelek…hátha sikerül az erdő királynőjének legalább sapkát emelni. De korán volt még, Diana nem küldött elibém csak egy óvatlan bakot, aki annyira nem vett észre fának dőlve, hogy 20-30 méterre legelészett mellettem a szürkületben jó negyedórán át, amíg meg nem került, és szél alá nem jutott. Meg aztán én se bírtam már tovább a mozdulatlanságot.
Végül csak eljött a március, így kimentünk hivatalosan is. Puskával, kalappal, kutyával, lámpával. Nyakig felöltözve, mert február végén hiába volt már tavaszi hangulat, másnapra leesett a hó. Persze nyomban el is olvadt, de tudtuk, nem lesz melegünk az első “húzáson”…már amennyiben ezt a korai szalonkarepülést egyáltalán húzásnak szabad titulálni. De, hogy itt vannak, annyi szent, mivel vadászbarátom a terület határába költözött, és egy hete minden este a teraszáról figyeli a hosszúcsőrűeket. Naponta jött az üzenet, hogy “egyes madár 17:53-kor”…vagy valami hasonló.
Aznap mindenki elfoglalta a helyét, ketten egy nagyobb tisztás egyik és másik oldalára álltunk le. Nagy volt a légiforgalom, kezdő szalonkázó tán bele is gabalyodott volna a helyzetbe, hiszen még erős szürkületben is kacsák, baglyok, kócsagok, gémek, libák húztak el fölöttem a szokásos, későn aludni térő énekesmadarakon kívül. Már csak a denevérek hiányoztak, de azoknak hideg még az este.
Eközben minduntalan az zakatolt a fejemben, hogy az elsőnek illene kalapot emelni. Ám mivel gyarló az ember, rögtön jöttek is a kifogások: alig van már rendes tél, annyi szalonkát láttunk december-január-februárban, hogy ugyan miért üdvözölje az ember az első érkezőt? Itt voltak egész végig….ez sem olyan már, mint régen! Még magamban sem mondtam ki, de lelkem mélyén éreztem, ha jön, én biztosan lőni fogok!
Annyira belemerültem ilyen és hasonló gondolatokba, hogy el is szaladt a húzási idő a “fejem fölött”. Órakor látja a cimborám minden este a madarakat, most meg már negyed van. Repülő szalonkát már csak a világosabbik égbolt felé nézve lehetne csak észlelni. Ideje indulni! Megtöröm a csövet, zsebre vágom a két patront, majd nyúlok az elemlámpáért, mert sűrű bokroson kell átcaplatni a kocsiig. Abban a minutumban, ahogy rámarkoltam a lámpára, a tisztás túlvégéről, a világosabbik égalja felől: dirr….durr….! Szól a puska a kollégától, és rögtön utána egy cvikk érkezik felém fejmagasságban, majd elkanyarodnak és átemelkednek mögöttem a bokrok fölött. Kiürített puskával, fél kezemben zseblámpával épp csak annyira volt időm, hogy utánuk fordulva megemeljem a kalapom.
“Köszi Diana, látom figyelsz!”
Vadász, vadászíjász, terméktesztelő, vadgazda-technikus hallgató, Nocpix Global Ambassador.
