Kalappal!

Mit keresel?

Sztori

Sztori: Capitulatus Zalában

*Capitulatus – legfegyverző varázslat a Harry Potter sorozatban

Örökké emlékezetes vadásznapon vagyunk túl. Így életem delén nem sok olyan dolog hoz már úgy lázba, hogy a történések után egy nappal gyakorlatilag semmi másra nem tudok gondolni, csak az előző napra. 

Banzai bával szoktunk zalai barátokhoz ellátogatni, ahová már csak azért is jó lemenni, mert minden más mint otthon. Számtalan Mura-menti vadászaton túlvagyunk, jóval több sikertelenen, mint sikeresen. Évek teltek el, amikor otthon, a városhatárban sikeresebbek voltunk, mint a Mekkának számító Zalában. De mégis úgy megyek oda, mintha az éves nyaralásra mennék. Elég az ígéret, amit a zalai dombok adnak, és az ottani barátok társasága. Már csak e kettő, a szép táj, és a vadászat utáni tábortűz-főzőcske-poharazás-beszélgetés is feltölti az embert lélekben. Ha még lőni is tudunk valamit, az csak bónusz. Hát most, így február végén elég nagy bónuszt kaptunk… 

Vadkárelhárításra szoktunk menni általában, de ezúttal úgy szólt a meghívás, hogy reggel érkezzünk. Délelőtt bokrászás fácánra, este lesvadászat disznóra, sakálra. A koronavírus miatt arrafelé elmaradtak a téli társasvadászatok, így engedélyezték a bokrászós fácánozást, elvittük tehát Mannát is, Banzai bá magyar vizsláját. Ennyit még sosem utazott vadászatra négylábú társunk. A fácánvadászat már nagyon szezonvégi hangulatú volt, koratavaszi napsütésben, hol fázva, hol patakokban izzadva, sárban trappolva, kevés madárral, hosszú, beszélgetős sétákkal. Még mindig jobb, mint egy szobában, asztal mellett beszélgetni, nemdebár? Két kakas esett, másik négyet elhibáztunk a 12 kilométeres túrán. Kint a területen volt a tericcs-mericcs is pickup platón. Mi kell még? Nem csak mi, de a két kutya is úgy elfáradt, hogy vendéglátónk 9 hónapos breton spánieljét a végén vinni kellett, majdnem elveszítettük a nádasban. 

Vissza a vadászház felé másik vendéglátómmal ketten még tettünk egy kerülőt két szóróhoz, vadkamerát ellenőrizni, illetve jó házigazdaként kicsit megmutatta a helyszíneket, a terület azon részeit, amiket azelőtt sosem láttam. Mindeközben a szívem szakadt meg. Egyik helyen erdő szélén patakparti szóró egy völgyben. Csobban a disznó, amikor érkezik! Irigykedve nézem. A másik helyen hatalmas tölgyerdő, benne nyiladék, nyiladékon les, a les mellett meg láthatóan nagyforgalmú szóró, dagonya. Bárcsak otthon is lenne ilyenünk…! 

Vendéglátómmal kitárgyaltuk a vadászat aktuális, minket foglalkoztató dilemmáit hőkamerákról, tiltott céltechnikákról, távlövésekről, régi időkről, 0,5 disznó/100 hektárról, vadászíjászatról. Házigazdám egyenes ember, igazi régivágású vadász, akit az apja nevelt azzá, és aki azért nyitott az újdonságokra is, de csak mértékkel. Nem ma kezdte a szakmát, mi meg nagyon egy húron pendültünk. A tölgyesben lévő szórónál sétálva épp a távlövő puskásokról beszélgettünk, hogy vajon mi a kihívás abban, ha 400 méterről puffantanak le egy állatot? Hogy mennyivel izgalmasabb megpróbálni közel kerülni hozzá, csak etikus puskalövés távolságra, vagy akár íjász lőtávra. Ekkor hangzott el az év mondata emberemtől: “Addig vadászol, nem? A lövésig tart a vadászat.” Hát bátyám, mekkora igazság ez!!! Még le is lehetne rajzolni a gyengébb felfogásúaknak: A-ból indulsz B-be. “A” a vadászat kezdete, “B” a lövés. Tulajdonképpen A és B pont között vadászol. Ha már A-ból átlősz B-be, akkor gyakorlatilag nem vadásztál. Lehet cifrázni, magyarázni, de végső soron ez ilyen egyszerű. Nem egy cabrioval mentél le a hegyi szerpentinen, falvakon át a tengerpartra nézelődve, napsütést élvezve, hanem Ferihegyről elrepültél 45 perc alatt a felhők fölött, semmit nem látva a tájból, a világból, az emberekből. Nem hódítottad a női szívet, randikkal, beszélgetésekkel, vacsorákkal, mozival, amit a klubban elmesélhetsz, csak kipengetted a “szolgáltatást”, és bada-bumm! Holnapig sorolhatnám a hasonlatokat. Aztán az esti történések egy kicsit árnyalták a képet… Néha a lövés után is tart még a vadászat.

A 2-es körzetben ültettek fel a lesre az erdő sarkán, két út kereszteződésében. Mivel itt körzetek vannak – nem úgy mint otthon, ahol csak lest lehet beírni este – vendéglátóm elmondta, hogy az onnan látható 3 másik les bármelyikére átmehetek, cserkelhetek gyakorlatilag bármerre. Erősen pluszfok volt, félhold, jó idő lett volna, ha nem fújt volna élénken a szél. A leszsákba nem kellett belebújni, de a lábamra ráterítettem, a csősálamat maszkként felhúztam, így el lehetett viselni a kellemetlen légmozgást. Naplemente környékén egy róka bukkant ki a les melletti dombtetőn, az erdő oldalában lévő úton. Megvártam míg kicsit lejjebb jön, hogy ne a dombélre menjen a lövés, majd dördült a Steyr, és a róka 130 méterre el is távozott az örök vadászmezőkre. Kistestű kan volt, szép téli bundában, de csenevész, rühesnek ható farokkal. Kisvártatva üvöltés hangzik a közeli víkendházak felől az erdőből. Hogy nekem kiabáltak-e, azt nem tudni, nem ez lett volna az első eset. Pár éve, az első disznóm lövésekor ugyanitt egy közeli téeszből hangzott el az erdőt-mezőt végigjáró “Rohadt vadászok!” ekhója…, vagy valami hasonló. 

Besötétedett, de mozgás nem sok volt, őzek legelésztek a búzavetéseken igen messze, majd két fiatal bika jött közéjük. A disznókat házigazdám direktívái alapján abból az erdőből vártam, aminek a sarkán ültem, de körben 6-700 méterre szinte mindenhol erdő fogta közre a mezőgazdasági földeket. A szél viszont fordult, így pont arra vitte a szagomat, ahonnan a disznóknak kellene kiváltani a vetésekre, szántásokra. Mivel nem volt nagy mozgás, és a szelet is már kellőképpen meguntam, ott hagytam a lesen a cuccomat, vállra akasztottam a puskát, és szedtem a sátorfámat, elindultam az úton az erdőm túloldala felé, hátha arra ment ki a konda. Tegnap este ezen a területrészen 5 disznót lőtt összesen két vendéglátóm. Nem csoda, hiszen ebben a nagy sárban és melegben a gilisztákért még túrni se nagyon kell, a felszínen kínálkoznak lédús fehérjetakarmánynak. Irdatlan mennyiségű disznó van most náluk, bele se mernek gondolni milyen vadkár várható az idén.

700 méter cserkelés következett az úton, helyenként bokáig érő sárban cuppogva, lassan, ügyelve arra, hogy a 200-250 méterre legelő szarvasok, őzek ne vegyenek észre. Elértem az erdő túlsarkáig, de semmi nem volt kint. Vártam egy 20 percet, itt már a szelem is jó volt, de igazán érezhető se volt, hiszen az erdő felfogta a nagyját. Csodás februári, holdfényes, koratavaszi idő volt. Távol a város zaja, fittyet hányva a koronavírus miatti 8 órai kijárási tilalomra (igazolással persze), nem kell sietni haza. Kiélveztem a pillanatot, csak ücsörögtem a fűben a sár szélén, és kamerával kémleltem a tájat, mert az 56-os Leicában, amit tesztre kaptam, a párában semmit nem lehetett látni. Disznó azonban sehol, de visszafelé, széllel szemben még óvatosabban mentem, hátha épp kiváltani készülnek az erdőből a vetésre. Újabb 700 méter cserkelés a sárban, ami néha olyan halk volt, mint a macska járása, néha cuppogott, néha idegesítő kavicsok ropogtak a talpam alatt. A lesemet elérve a környéken továbbra se volt semmi, pedig minden irányban 6-700 métert elláttam. Kivéve az erdő másik oldalában lévő dombon túlra, ahonnan a róka jött napnyugtakor. Felbaktattam hát a dombtetőre, onnan újabb többszáz méter kilátás volt, de őzeken kívül sehol semmi. Visszamentem a lesre pihenni egy kicsit, mert a délelőtti tizenpár kilométert, meg a mostani kettőt azért már éreztem a lábaimban, nemkülönben a fél hatos kelést, és a 150km utazást. De a disznók nagy örömömre úgy döntöttek, nem hagynak pihenni….

Alig ülök pár percet a lesen, amikor az első cserkelésem színhelyén 600 méterre látom, hogy kint van egy kisebb csapat valami a szántáson. Nézem a kisebbik kamerával, mintha disznók lennének. Nem úgy néznek ki, mint a 200-300 méterrel közelebb lévő őzek. Átváltok a nagyobbik nagyítású kamerára, egy prototípusra, amit csak egy hétvégére kaptam meg, és épp akkura van kötve. A képe elég vacak, de az óriási nagyítás mellett méginkább disznóknak tűnnek. Mi legyen? Újabb 6-700 méter cserkelés a bokáig érő sárban? – kérdezem magamtól. Hát, végülis nem ezért jöttem? Fél éve lőttem utoljára egésznél nagyobb disznót otthon, ha azt a 10 kilós, csíkjait épp csak elhagyó malacot nem vesszük annak novemberben. Elindulok hát rájuk, de amit művelek, az már nem cserkelés. A bikák már elmentek, a disznók messze vannak még, az őzek meg szaladjanak ahová akarnak, erőltetett menet lett az első 400 méter. Hagyom is a saras utat az erdő oldalában, kimegyek a keményebb vetésre, toronyiránt a konda felé, egészen a köztünk lévő, fákkal határolt patakig.

Disznók kb. 200 méterre – Guide Track IR25

Óvatosan leereszkedek az árokba, átlépek a vízen, majd az árok túlpartján hasra vetem magam, feltámasztom a puskát a peremére. Nem jó. Meg messze is vannak még a sertevadak, bent a szántás közepén, ezért inkább óvatosan elindulok. A szelem elvileg menetirányba fúj, de mellettük elviszi a szagomat. Leguggolok, figyelem őket a kamerával, de azt veszem észre, hogy a leheletemet most balra viszi a légmozgás. Egyik irányba se tudok közelíteni rájuk, mert forog a szél, bármerre megyek, szagot kaphatnak. Így hát egyenesen feléjük araszolok még néhány tíz métert, majd nem kísértem tovább a sorsot, leülök a barázdák közé. 150 méterre lehetnek talán. Csinálok egy felvételt róluk a kamerával, jó lesz promónak, meg addig is visszatér a pulzusom valami normális mederbe, hogy célozni tudjak. Egy nagy disznó van előttem, és három kisebb, de láthatóan nem malacok már. Az ukáz úgy szól, hogy bármilyen disznót lehet lőni. Puska fel az egylábúra a földön ülve, a legközebbi kisebbet bal oldalon látom a Magnusban lámpa nélkül is. De csak a nagy, fekete, alaktalan foltot a sötét földön. Muszáj lámpát kapcsolni. Közben rezeg a telefon a zsebemben, elmúlt 9 óra, a többiek bizonyára jönni akarnak értem. Nem veszem fel, abból úgyis sejtik majd, hogy akció van. 

Disznók kb. 150 méterre – Guide Track IR25

A párás időben viszont a fekete disznó a lámpa fényében kiszürkül, és szó szerint köddé válik. Húzom a fényt, jobbra-balra, hátha egy másikat kiszúrok, de semmi. Eltűntek, pedig ott vannak az orrom előtt. Újra vissza az elsőhöz, hátha megcsillan a szeme, amikor alig észrevehetően egy fél szemcsillanást észreveszek. Ahogy szuggerálom, felsejlik a disznó hátsó fertálya. Nem érdekli őket a lámpafény, de ahogy ezt konstatálom magamban, már keresztbe is fordul, és repül az RWS a blattja felé. Elér a becsapódás hangja, újratöltök és kapom a hőkamerát, nézem mi történik. A disznóm helyben maradt, a többi meg futásnak ered, de nem elfelé, hanem tőlem balra, 60-80 méterre igyekeznek a patak irányába, majd az egyik meg is áll. Igazából azt sem tudom hirtelenjében melyik. Lámpa újra fel, annak is odahúzok egyet, de a 10-11x-esre állított távcsőben, a hatalmas disznó szinte kitöltötte a távcsőképet. Becsapódás, újratöltés, utolsó lőszer jön fel a tárból, a harmadik és a negyedik disznó pedig még mindig nagyon közel szalad, így az egyiknek futtában az orrára fogok, és szabadkézből elengedem az utolsó golyót. Itt az egész disznót tán már nem is láttam a távcsőben. Újra becsapódás. Kamera fel, látom, hogy a második disznó is fekszik, a harmadik meg tán épp kászálódik fel a földről, bár az adrenalin ezen a ponton némileg hiányossá tette a memóriámat. Jóllehet a következő pillanat már élénken él az emlékezetemben: a kan kissé mintha bicegve, ellenben ügető tempóban megindul, mégpedig egyenesen felém. Az a tipikus támadó ügetés, amit a videókon látni! Nincs messzebb 50-60 méternél! 

Nem kellett túl sok időt gondolkoznom azon, hogy tulajdonképpen nincs több lőszerem, csak egy satnya, csillagtalpú lőbot a markomban, ami fegyverarzenálnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető. Lefegyvereztek a disznók. Meg is érdemeltem. Miért nem volt elég egy, max kettő? Így hát – Balázs barátom szavaival élve – “a szervezett visszavonulás mellett döntök”. Értsd, hanyatt-homlok menekülök a szántáson az erdő és az út irányába, minél távolabb a kis kantól. Fogalmam sincs, hogy egy sebezett, sánta disznó milyen gyorsan tud futni, de nagyon remélem, hogy nem gyorsabb a 100 méteres sprintemnél…szántáson, 40 évesen…. 

Node a világ végéig nem futhatok, így egy 80-100 méter után megállok, és visszanézek a kamerával. Persze, hogy fordítva fogom meg, így a kupakja kitakarja a képet, és az is átvillan az agyamon, hogy nem csak én menekülök az erdő felé, de a sebzett disznó is oda fog igyekezni, szóval nem annyira praktikus, hogy mi ketten egy irányba tartunk. Abban a tudatban, hogy a kancsi lehet még mindig jön utánam, én meg itt ácsorgok a sötétben a semmi közepén, a kamerát meglehetős idegesen forgatom. De végül látom, hogy az agyaras visszavonulót fújt, ott áll a patakparton a szántás mezsgyéjén. Visszament volna? Egyhelyben tipródik. Lépeget ide-oda, forgolódik, de láthatóan nem idegesen, pánikszerűen. Úgy viselkedik, mint aki “azt se tudja milyen rendezvényen van”, ahogy mondani szokás. Ha lenne még nálam lőszer, akár vége is lehetne a történetnek, mert lőtáv közelében van, viszont a többi lőszer 700 méterre a lesen a táskában. Kibaktatok az útra, még messzebb a “fenevadtól”, majd hívom vendéglátómat iszonyatosan lihegve, fújtatva. Nem is bántam, legalább átérzik a helyzet súlyát a telefonban. 

“Hhhh…hhhh….Lőttem két és fél disznót! Hhhh…ffff….Az utolsó megkergetett b#%*meg!” 

Ezek persze szakadnak a röhögéstől a vonal túl végén, de eddigre már belőlem is kitör némi kényszeredett nevetés.

“Oké, jövünk!” – hangzik el a megnyugtató válasz, miután leírtam röviden a szituációt.

“Gyertek, de már idefelé töltsetek be!!!” – lihegem.

Közben figyelem a kant a kamerában, még mindig ott tipródik a patakparton, ám végül elindul a patakmentén az erdő irányába. Egy darabig látom a mezsgyén, majd eltűnik az árokban a patakparti fák között. Utána már csak a patakot keresztező utat figyelem, hogy hol vált be az erdőbe. Rövidesen fel is tűnik, átlép az úton és besétál a fák közé. Megjönnek a többiek is, de a sötétben lámpafénynél nem találunk semmit a harmadik disznó ügyében. Nem hogy vért nem, de még a nyomát se a sárban, igaz a szemből szintén érkező kolléga épp az imént rongyolt végig a sáron a kocsival. 4-en járjuk be a környéket, a szántást, azt a helyet, ahol tétovázott percekig, az erdőszélét, vért, vagy kenést keresve, hallgatózva, de semmi. Szinte hihetetlen! Mintha meg sem történt volna. A harcos disznó szellemmé változott. Telefon a vérebesnek, reggel érkezik, de nem korán, mert épp mulat valahol.

Visszamegyünk a vadászházhoz, éjfél is elmúlik, mire máglyát rakunk, terítéket csinálunk, töretet szedünk, kibeszéljük a történéseket, elrendezzük a három disznót. Merthogy Banzai bá is lőtt egy kis kant. Ez volt az eddigi legeredményesebb vadászatunk itt. A második disznó, amit lőttem egy 96 kilós koca volt, ekkora disznót még sosem ejtettem el. Az első kisebbik is koca, vagy inkább koca-süldő volt, bár 52 kilós. Sajnálom őket, különösen a nagy kocát. Végigsimítva bocsánatot kérek tőle a terítéknél. 2-3 tojásméretnél alig nagyobb malac volt benne. De sajnos ezek nem azok az évek, amikor megengedhető, hogy életben maradjon. Mikor már vezetik a csíkosokat, úgyis kímélni igyekszünk majd őket, mondjon bármit a jogszabály. Bár tavaly ez nem sikerült ugyanitt, akkor a malacok nem látszottak ki a búzából, szomorú történet volt, idén meg megint egy malacos koca jut. Azért ez ad némi keserű ízt a szájnak. A kisebbik nem volt vemhes. 

Egyik házigazdánk elköszön, mi meg hárman bevonulunk a vadászházba, megvacsorázunk, de az asztalnál úgy ülünk már, mint akik most jöttek haza a Don-kanyartól gyalog (az okostelefon 20 kilométer gyaloglást mutat), így eltesszük magunkat holnapra. Vajon meglesz-e a harmadik disznó? 

Az alvásban nem volt köszönet, pirkadatkor már nyílnak a szemek. Gyors kávé, reggeli, idővel megérkezik a vérebes is. A helyszínen sajnos a véreb bizonytalankodik, nem talál csapát, bennünk meg kérdések merülnek fel. Leginkább az, hogy vajon mi lett a negyedik disznóval? Na azt én sem tudom. “Lehet, hogy ami tipródott a patakparton percekig, az nem is a sebzett volt? Amíg sprinteltél, ezek közben kicserélődtek?” – teszi fel a kérdést egyikőnk. “Lehet, hogy sebzett disznó egyáltalán nem is volt? A becsapódás lehetett a földbe is, a hangja olykor ugyanolyan” – mondja a vérebes. “A kamerában látott bicegést meg okozhatta az is, hogy a szántáson gödörbe lépett az üldözőm” – teszem hozzá én magam. Másikunk szerint sértetlen disznó így nem támad a szántás közepén. Egyáltalán támadás volt, vagy csak véletlenül felém indult el? Utána a parton tétlenül toporgó disznó talán nem is sebzett volt, csak tanácstalan, mert nem tudta hol a koca, hol vannak a többiek, és nem tudta mi tévő legyen? – ezek a gondolatok merülnek fel bennem. “De a két disznó miért vált szét? Meneküléskor együtt szoktak maradni, csak a sebzett disznó válik le általában.” – jegyzik meg a többiek. A kamerában látott útvonalon nem találtunk nyomot, de a tipródás helyét megleltük a szántás szélén, és még találtunk két másik friss csapát is ellenkező irányba, a patak túloldalán a vetésen. Az egyiken a kutya is végigment, sokadik próbálkozásra, ahogy mi is. Beváltott az erdőbe. Mellesleg hajnalig jártak ott más disznók is, nagyon úgy tűnt. Teljes a csüggedés, a vérebes pedig közel 2 órán keresztül járta az 50 hektáros erdőt, eredménytelenül. Végül feladjuk, sosem tudjuk meg mi történt. Se vér, se disznó, a csapák össze-vissza vezetnek, a kutya sem húz egyértelműen, ahogy beér az erdőbe. A szántáson megtaláltam az esti nyomaimat, a hátsó fertályom nyomát, ahol ülve lőttem, majd a sprintemet is akkora lépésekkel, mintha óriás lennék. 

Keserédes mosollyal feltettem magamban az utolsó kérdést: vajon a lövés után tényleg véget ér a vadászat? Hát nem mindig. De, hogy ilyen kalandokat nem él át az, aki 400-ról lődöz, az holtbiztos!

ÍRTA

Nem csak vadász és blogger, de fotós is...

Facebook

EZ IS ÉRDEKELHET

Sztori

Ha azt gondolnád, hogy valamelyik negyvenedik vadamat kívánom felemlegetni, akkor csalódni fogsz kedves Olvasó. Az éveim száma lett negyven. De ebben a kis megemlékezésben...

Tudtad-e?

Idénynek megfelelően a soron következő vadfaj az őz, melynek vadászati gyakorlatával kapcsolatosan továbbra is Ambrózy Árpád, Nimród csillaga alatt c. könyve lesz segítségünkre, ami...

Vélemény, ajánló

Sokszor téma a vadászat modernizálódása, itt a blogon is szóba kerül gyakran. Van aki ezt jó dologként éli meg, van aki pokolba kívánná. Felgyorsult...

Vélemény, ajánló

Igen, vagy nem? A városi terepjárók már a legnépszerűbb autófajták közé tartoznak. Saját tapasztalatomat mesélem el, hogy aki ilyenben gondolkozik, tudja, mire számítson.