Negyvenpluszos fejjel úgy döntöttem, hogy a gyerekkorom óta tartó vadászéletemet újabb szintre emelem azzal, hogy erdészeti-vadgazdálkodási tanulmányokba vágok. Hivatásos vadásznak, népies nevén vadőrnek igyekeznek majd kiképezni mestereim, de a motiváció számomra inkább az, hogy úgy tudom megadni a tiszteletet a természetnek és a benne élő vadnak, ha még mélyrehatóbban kitanulom az erdő-mező világának és a vadászatnak tudományát. Mivel a laikusok (és akár jónéhány vadász) számára ez a világ távoli ködbe burkolózó, vagy inkább megfoghatatlan, ezért naplóírásba kezdtem, hogy betekintést nyújtsak az “Erdésztechnikus vadgazdálkodási szakirány”-képzés világába, és megírjam a személyes élményeimet az úton. Hátha a fiatalok is kedvet kapnak.
Levizsgázott és elballagott a 13. F. osztály. Mind a 17-en, akik a huszonegy-két főből megmaradtunk a képzés végére. Volt aki lemorzsolódott, többségük munka miatt, szólította őket az élet, nem fért bele az iskolai képzés a mindennapjaikba, de talán olyan is akadt, aki túl soknak érezte a tananyagot. Azt azért hozzá kell tenni, hogy ez a 17 fő, egy szándékosan válogatott társaság, döntő többségében aktív, rutinos vadászból állt, akár 10-20 éves gyakorlattal, így nem a nulláról indulunk a tanulmányokkal. Ennek és persze a lankadatlan szorgalmunknak volt köszönhető, hogy az alig több mint egy éves, extra-intenzív képzés elvárásait meg tudtunk ugrani. Alaphangon ez a képzés kétéves szokott lenni, gyerekeknél a nappali képzés pedig 5 éves. Annak, hogy a társaság kvázi manuálisan válogatott volt (ismerősökből és ismerősök ismerőseiből állt), prózai oka volt. Az egyik ilyen ok, hogy az iskolának ez volt az első felnőttképzése, így biztosra akartak menni. A másik, hogy az iskola tanárai eleve ki vannak zsigerelve a hétköznapjaikon, már tanári mivoltukban is, de ezen felül mindannyian még a szakmában is különféle szerepeket töltenek be (hatósági személyek, elnökök, bizottsági tagok, szakértők, stb, stb), emellett többen családapák is, szóval olyan osztályt szerettek volna, akivel flottul mehet a munka, mert ennél több érthető módon már nem fért volna bele nekik sem időben, sem energiában. A folytatás még képlékeny, tanáromat idézve: „Ez olyan, mintha az anyukát szülés után kérdeznék, hogy na és mikor jön a következő gyerkőc?” 😀
Amiért mentünk, azt maximálisan megkaptuk, és még többet is. Megkaptuk a tudást a természet, az erdő, a mező és a benne élő vad működéséről, összefüggéseiről. Elgondolkodhattunk, gyakran a tanárokkal közösen gondolkodhattunk a szakma eredményeiről, problémáiról, a modern kor kihívásairól. Legyen az akár vadgazdálkodási, erdészeti, vagy épp pedagógiai kihívás, hiszen felnőttként, családosként gyakran faggattuk tanárainkat, hogy ők bennfentesként hogyan látják, milyen a mai fiatalság, mi lesz a gyermekeink és persze a szakma jövője. Teszem hozzá, nem sok jót hallottunk, de azért bizakodni lehet és érdemes. A sulinak az OSZTV (Országos Szakmai Tanulmányi Verseny), minden évben a sarokkő. Egész évben erre készülnek a diákok, és rendre kiváló eredményeket érnek el. A gond csak az, hogy régen egy 20 fős osztályból 15 gondolta komolyan ezt a szakmát, és 5 járt be melegedni, addig ez ma már épp fordítva van. Régen, ha egy Nimród magazin vagy egy Magyar Vadászlap landolt katedrán, majd’ szétszedték a diákok, ma viszont péntekig ott marad, ahová hétfőn letették.
Az „és még többet is” alatt pedig azt értem, nem csupán szakmai tudást kaptunk a tanárainktól, hanem olyan szemléletet és értékrendet is, amely tiszteletre tanít a természet, a vad és a vadászhagyományok iránt. Emlékeztettek, hogy a vadász tekintélye nem rangból vagy felszerelésből fakad, hanem alázatból, becsületből, önfegyelemből és abból a magatartásból, amellyel kiérdemli mások megbecsülését. Olyan értékeket adtak át, mint a természet tisztelete, a vadászati etika, a hagyományok megbecsülése, a felelősségvállalás, valamint az a belső tartás, amely nélkül a tudás önmagában keveset ér. Egy olyan korban, amikor könnyű szem elől téveszteni a valóban fontos dolgokat, visszatereltek bennünket a gyökerekhez, azokhoz az időtálló értékekhez, amelyek a klasszikus, régivágású vadászt mindig is jellemezték, és amelyeknek ma is iránytűként kellene szolgálniuk. És ez jó. Nekünk is jó volt, kellett mint egy falat kenyér, minden hazai vadászra ráférne egy ilyen kurzus ilyen erkölcsű tanárokkal, és az különösen jó, hogy a tizenéves diákokat is ilyen szellemben neveli az iskola a mai napig. Nem akarok személyeskedni, de muszáj jóleső érzéssel leírjam, hogy a sulinkban többféle képzés is volt, és jól láthatóan és egyértelműen a vadgazda-tanuló gyerekek voltak a legudvariasabbak, legjólneveltebbek a campuson, akiket a kertészek követtek, és ilyen szempontból a sor végén a sportosztályok (focisták?) kullogtak.
De… Minden amit fentebb leírtam, az elsősorban a tanáraink személyes érdeme. Maga az iskolarendszer (nem a mi sulink konkrétan, hanem úgy összességében, rendszerszinten az oktatás) egy katasztrófa. Ugyanúgy nem működik normálisan, mint az egészségügy, és még oly sok minden ebben az országban. Nem szeretném kibeszélni e helyen a dolgot, nem is emlékszem már igazán konkrét részletekre, de évközben annyi hülyeséget láttunk, hallottunk, tapasztaltunk, hogy sokszor csak fogtuk a fejünket, és bennünk is kialakult egy kép a hazai oktatás helyzetéről, amiről jópár éve csak olvashattunk.
Egy emlékezetes pillanatot azért kiemelnék, ez pedig a képzést záró technikusi vizsga. Ez több elemből állt. Volt egy interaktív vizsga, egy 50 kérdéses számítógépes teszt. Volt egy gyakorlati tétel húzás és bemutatás, volt egy lövészet 50m-es pályán, kispuskával, bukócélokra, és volt egy ún. portfólió előadás, szabadon választott, szakmai jellegű témában (amolyan diplomavédés középszinten). Ebből a gyakorlati és portfólió vizsgák flottul mentek, jók voltak, felnőtt fejjel élvezetesek, gyerekként embert próbálók, mert ezeknek a kidolgozása a tanárainkon és rajtunk múlott. Naprakész tudás, logika, összeszedett gondolatok és kreativitás kellett hozzá. Ám a központi, állami interaktív vizsga után, hát finoman szólva voltak ellenérzéseink. Az a teszt megmutatta a régi poroszos oktatási irány ma is élő, kétes értékű hagyományait. Az 50 kérdés nem arról szólt, hogy te átlátod-e az ökológiát, a talaj, a növény és az állatok életének összefüggéseit, a vadbiológiát, a vadászatvezetést stb. Hiába tanultunk nagy erőkkel erdészeti tanulmányokat, ökológiát, termőhelyismeretet, az 50 kérdésben ezeket még csak nem is érintették. A kérdések túlnyomó többsége vadászatról, lőfegyverről, kutyákról és zárttéri vadtartásról szólt. Ezeknél viszont az apróbetűs részekbe kérdeztek bele. Nem ritkán olyan kérdésekbe, amit be kell biflázni úgy, hogy egyébként a mai világban egy 10 másodperces Google-kereséssel megkapja rá a választ az ember.
A vizsga után aztán leesett a tantusz: ezt a képzést a 70-es években indították az országban. Akkor még úgy nevezték, „Vadász, vadtenyésztő”. A 70-es, 80-as években ezt meg is lehetett érteni, hiszen csúcsra volt járatva itthon mondjuk a fácántenyésztés. De kérdem én, egy átlagos mai hivatásos vadásznak tényleg ilyen mélységben értenie kell a keltetés-bújtatást, a vaddisznós kertek és a vadfarmok mesterséges takarmányozási, kerítésépítési stb. csínját-bínját? Nem idejétmúlt ez kissé mára? Persze, essen szó róla egy ilyen képzésen, de hogy egy vizsgán ez legyen az egyik főtéma? Meg az alsókulcsos puska, ami itthon ritka mint a fehér holló? Meg a kutyaház tájolása?
Ezen kívül voltak olyan kérdések is a vizsgán, melyekre a helyes válasz nem volt egyértelmű. Például olyan kérdés, hogy az öreg bakok mikorra tisztítanak le? Én láttam már vadkamera felvételen karácsony környékére elkészült barkás fejdíszt, és január-februárban letisztítottat. Nem egyszer. A válaszlehetőségek közül azonban a legkorábbi „február elejétől március közepéig” volt. No hát március közepére-végre az öreg bakok mind készen vannak már, ezért bejelöltem, kissé puffogva, hogy „nem is”. Erre kiderült, hogy a helyes válasz a kérdés írója szerint „március elejétől április közepéig” volt. Hát lehet, hogy ez a nagy átlag, főleg a középkorú bakokat is beleértve, de akkor ne tegyünk már ilyen kérdést egy vizsgába, amire a jó válasz véleményes. Vagy ha igen, a helyes válasz is legyen szofisztikáltabb.
Következő kérdés: „Egyszerű méréssel egy sörétes lőfegyver kalibere nem határozható meg.” Igaz/Hamis. Na erre mi a jó válasz? Az alábbi kép mind a vadász-tananyag, mind pedig a vadgazda technikus tananyag örökös része, mindenki ismeri, látta már:
Mivel a tananyag része, illik bebiflázni, mert egy vizsgán akár kérdés is lehet ugye. (Ahogy kedves osztályfőnökünk szokta volt mondani: „Jól kérdezhető téma”) Ha nem is az összeset, de azért annyit, hogy a 12-es sörétes 18.2mm, a 16-os 16.8mm, a 20-as pedig 15.7mm. Innentől kezdve bizony egy egyszerű tolómérővel megállapítható a sörétes kalibere, ha tudod fejből a fenti méreteket. Na persze a „költő” gondolhat arra is, hogy a sörétes kaliberének hivatalos definíciója az, hogy egy font ólomból hány darab a cső átmérőjének megfelelő átmérőjű golyó önthető ki. Ezt meg ugye egy egyszerű méréssel nem lehet megállapítani. Tudom, ez most szőrszálhasogatás így utólag, de ott a vizsga hevében az ember nem tudja eldönteni, hogy ez a kérdés arra irányul, hogy ismered-e a hivatalos definíciót, vagy esetleg ez egy becsapós kérdés lehet? Mert bizony létezik becsapós kérdés is: „Mindazokat a betegségeket és fertőzéseket, amelyek természetes úton az emberről állatra terjednek, zoonózisoknak nevezzük” Igaz/Hamis. Ha kicsit nem figyelsz egy vizsga hevében (pláne egy 18 éves gyerek), rávágod, hogy ja persze, állat, ember, betegség, zoonózis: igaz. Ez a kérdés ugyanis nem arról szól, hogy te tudod-e mi az a zoonózis, hogy miért érdemelnek a zoonózisos betegségek kiemelt figyelmet. Ez a kérdés arról szól, hogy elég figyelmesen olvastál-e, mert két szó fel van cserélve benne. Nem gondolom, hogy egy szakmára készülő tinédzsert ilyenekkel kéne szívatni.
A számolós feladat valahogy így hangzott: „Ön egy lőtéren 12/70-es sörétes lőfegyverből, 3.5mm-es söréttel 5db lövést ad le, 35m távolságból, 70cm átmérőjű lőlapra, mely 16 szekcióra van felosztva. Egy lövés 185db sörétet tartalmaz. A találatok száma a lőlapon 77, 78, 76, 76, 79. Számolja ki az átlagos találati számot és a szórás százalékot.” – No erre én is egy számolós kérdéssel reagálnék: 1-től 10-es skálán mennyire szaratja be a vizsgázót a kérdés eleje, mire rájön, hogy a számoláshoz a sok adatból csupán három szükséges, a többi csak elterelés, mondjuk csúnya szóval, megtévesztés gyanánt szerepel a kérdésben?
Ja és volt olyan vadászati jogi kérdés is a vizsgán, amire a helyes válasz már elavult volt, mert a kérdést 1-2 éve írták, a törvény meg pedig pár hónappal ezelőtt változott (otthon szabadon tartható lőszerek száma). Mi az órákon az aktuális jogot tanultuk, de a vizsgán nekünk kellett felismerni, kikövetkeztetni, hogy a válaszok között valójában nincs jó válasz, csak mára elavult jó válasz van, tehát emlékezz, hogy mi volt a jogszabály fél évvel ezelőtt.
Magyarán a vizsgakérdések, tartalmilag és logikailag (v. inkább eszmeiségben) leragadtak a 70-es 80-as években. Az ajtón kilépve többünknek az első szava az volt, hogy most szívünk szerint megnyúznánk azt, aki írta őket. Mert a csapat nagyrésze tényleg veszettül tanult az interaktív vizsgára és mégis megizzasztott minket. Amikor a 20. kérdésnél jársz és 9 már át van ugorva későbbi megválaszolásra, mert nem tudod. 30-nál 12, az 50. kérdésnél meg 14, de csak azért ennyi, mert pár kérdést már inkább át se ugrottál csak beblöfföltél rá valamit, mivel tudtad, hogy később se leszel benne okosabb.
A vizsgakérdéseket összeállítókat anonimitás fedi. Ám az a vicces helyzet állt elő, hogy az egyik osztálytársam a vizsga másnapján vendégvadászként járt az ország valamely (most meg nem nevezendő) táján, és a hivatásos kísérőjével való beszélgetése során kiderült, hogy harmadmagával ő maga írja a kérdéseket már évek óta, szóval őt szidhatjuk személyesen.
Kedves Kolléga (most már mondhatom így :D)!
Hallottam hírét, hogy követed a Vadász Blogot és van rá esély, hogy ezeket a sorokat is olvasod. E helyütt én is megőrizném az anonimitásodat, mert a kollegiális becsület is így kívánja. Azt is elmondom, hogy a sikeres vizsgák és 2 átaludt nap után az indulatok lecsillapodtak, már nincs harag. De bízom benne, hogy a fenti eszmefuttatásom átmegy, és megérted/megértitek, hogy miről beszélek. A gyerekek nem tudnak visszajelezni. De mi felnőttek kicsit objektívebben látjuk, a segítő szándék beszél belőlünk, és minden jel szerint lehetőség is van visszajeleznünk. Többesszámban, mert nem csak én gondoltam így a fentieket, hanem mindannyian, akik vizsgáztunk. Ez egy csodaszép szakma, ami most épp nem a legszebb fényét éli Magyarországon, de a remény hal meg utoljára. A vadőröket rendre szívatják a munkahelyükön, ne kezdjük el szívatásukat már az iskolában is. Pláne épp egy másik hivatásos vadász ne tegye. Tisztelettel…
Az Országos Vadászkamara a tisztújítás után céljául tűzte ki a hivatásos vadászi képzés megreformálását. Hát most adtam pár tippet nekik, merre kéne elindulni. Bár szükségük nincs rá, mert jó szakemberek ülnek ott, ahová ez tartozik. A gond csak az, hogy a Kamara oktatási szakbizottsága eddig bármilyen ötlettel rukkolt elő, az kábé soha nem került bele a hivatalos képzésbe. Nem hallgatnak rájuk. Ugye megmondtam az elején, hogy olyan magyarosan működik az egész rendszer…?
Így esett hát a nagy eset. Erdésztechnikusok lettünk vadgazdálkodási szakmairányon. Ez a végzettség szükséges a hivatásos vadászi munkakör betöltéséhez, társasvadászaton a vadászatvezetői feladatok ellátásához, vadtenyésztéshez, vadászatszervezéshez, éves vadgazdálkodási terv elkészítéséhez és az éves vadgazdálkodási beszámoló írásához, továbbá különféle szakmai középvezetői feladatok ellátásához. Hogy fogom-e ezek közül valamelyiket valaha is űzni? Majd az idő eldönti. Elképzelések vannak már, de az elsődleges célom az volt, hogy bővítsem a tudásomat, és hogy a saját tartalmaimat magasabb szakmai színvonalon tudjam gyártani a jövőben, ha már 7. éve ez a főállásom.
Előzmények:
Share:
