Zsolti cimborám itt lakik tőlem nem messze, három éve vadászik íjjal, és egy ideje mondogatja, hogy szívesen elkísérne. Korábban csak komolytalan megbeszélések voltak: “egyszer majd valamikor kimegyünk együtt…”, “bármikor, csak az a baj, hogy sose tudom előre mikor megyek ki, nem biztos hogy tudok időben szólni…”. Tudjátok milyen ez… Épp tegnap mondta a suliban a tanárunk órán, hogy a “Majd valamikor gyere le vadászni” nem számít meghívásnak, ezért megköszönni sem kell. Azt kell komolyan venni, amikor dátumot is kapsz. Most azonban Zsolti határozottabban bejelentkezett, nekem is könnyedebb időszak volt, így megbeszéltük a hétvégét, időjárás függvényében. Ahogy közeledett az időpont, egyre inkább úgy tűnt, havas vadászatnak nézünk elébe!
Aznap délelőtt időben elmentem beírni, hogy a terület egyetlen, talpalatnyi erdős hegye biztosan a miénk legyen. Vittem az íjat is, mert kb június óta nem lőttem vele, azóta csak hittem abban, hogy minden jó. Beleértve magamat is. Kint a területen letettem a vesszőfogót 18 méterre, eleresztettem egy vesszőt. Tűpontos. De valahogy annyira közelinek tűnt, hogy inkább elvittem 20 méterre. Ott is telibetalált az első lövés, így elvittem 30-ra, mert a hegyen lévő szórón még ez a lőtáv is előfordulhat. Oda 3 vesszőt eresztettem el, mindegyik a sárgán belül volt, az egyik mértani középre ment. Hát a szórás lehetne picivel jobb is, ilyet 50-ről illene produkálni, de nagy gond nincs, szórós vadászathoz elég lesz. A 30m-es lövést úgyis kerülni fogom őzre, mert simán belemozdulhat már a lövésbe ekkora távon.
A várt nagy hó a környékünkre nem érkezett meg, ám ahogy közelítettünk a hegy felé, egyre jobbnak tűnt a helyzet, fent pedig már igazi téli világ fogadott minket.
Az este mottója a “Csend” lehetne. A hóesés, a havas táj már önmagában szokatlan csendet tud hozni az erdőre, és az őzek is olyan némán érkeztek a leshelyemhez, hogy mindig megleptek. Rendre úgy történt, hogy a földön ülve – kisszéken – molyolgattam, kalandoztam fejben, és mire felnéztem, már ott álltak az őzek 15-20 méterre előttem. Minden bizonnyal teleportáltak. Mindössze fél óra leforgása alatt háromszor is eljátszottuk ezt.
Először egy bak jött. Ám mégelőtte, érkezésemkor kialakítottam a leshelyemet. Beültem kisszékre a szórótól 15-20 méterre lévő sózóhoz. Itt a hegytetőn bokorerdő nő, szóval egy törpenövésű, tőből többfelé elágazó kőrisbokor tövébe helyezkedtem úgy, hogy előtte lefűrészeltem egy kisebb, szárazleveles tölgyágat, amit magam elé raktam takarásnak. Az elsőként érkező bak, mely selejt fejdíszének egyik oldalát már eldobta (ismertem már vadkameráról), úgy termett ott a szóró szélén, hogy én még a frissen érkezettek nyugalmával nyomkodtam a telefonomat. Nagyon korán van, mocorogtam is, fűrészeltem is az imént, egy darabig úgysem lesz itt még semmi – gondoltam, így épp egy hangulatos videót töltöttem fel a téli tájról az oldalamra, és az alá való zenét halkan hallgattam, hogy jó lesz-e. E-cigit szívva merültem el a kütyümben. Ez a bak meg ott áll 15 méterre tőlem a szóró szélén és bámul. Igencsak meglepődtünk mindketten, mikor felnéztem, de szerencsére nem tudta mi vagyok, ezért végigszaglászta a szórót, ám ínyenc falatot nem találva, vagy épp gyanút fogva elindult egy másik szóró irányába, le a hegyről. A kezdeti bénázásom ellenére a környék riasztását ezzel megúsztam.
Nem sokra rá érkezett egy suta a gidájával, őket sem hallottam jönni. Úgy mozogtak, mint a szellemek, ők is egyszercsak ott teremtek a szóró szélén, csak ezúttal a másik oldalon, ahol a bak távozott. Engem néztek, hiszen megmozdultam, mikor felnéztem. Anya sejtette, hogy itt valami nem stimmel, ezért némi tétovázás után keresztül sétált a szórón, és a túloldalon továbbállt, le a völgy felé. A lánya még gondolkozott kicsit, ott maradt a szóró szélén és nem tudta eldönteni, hogy engem nézzen, evéssel próbálkozzon, vagy inkább menjen anya után. Gondoltam, ha elindul, akkor lesz jó alkalom kihúzni az íjat. Így is történt. Nem vett észre ugyan, de nem is állt meg, az anyja után szaladt és lementek a hegyről.
Most is megúsztam a riasztást, melynek köszönhetően alig pár percet kellett csak várni, hogy még egy suta érkezzen ugyanonnan, mint az előző két hölgy. Immáron egyedül, és kevésbé gyanakodva. Jóllehet ő engem nézett, és ő is teljesen némán termett ott a semmiből. Azért le-letette a fejét a szóró szélén, belekóstolt a szedett-vedett takarmányba. Néha figyelt, de nem voltam elég gyanús neki a lefűrészelt, leveles tölgyág mögött. Lehetőséget adott rá, hogy kihúzzam az íjat, hogy lassan felemelkedjek a takarásom mögül, hogy rendesen megcélozzam és elengedjem a vesszőt.
A Bowtech szokatlanul halk volt oldáskor, mindössze a pengés hegy halk fütyülését lehetett hallani. Emelkedéskor a suta már engem bámult, de még így sem jutott eszébe időben megmozdulni. A menekülés első ingere akkor érte, mikor a vessző talán ha egy-két méterre tartott felé, ekkor pedig már késő volt. Esélye sem maradt. Gerinc alatti tüdőlövéssel mindössze 20 métert jutott. Azt is némán, egy nesz nélkül.
Csendben érkezett és csendben távozott. Néma volt az erdő, némán mozogtak az őzek, halk volt a lövés, halkan fütyült a nyílvessző és hangtalan volt a halálvágta is. Ha valaki ült volna a szóróhoz tartozó, 60 méterre lévő magaslesen, semmit nem hallott volna az egész estéből. Mintha meg sem történt volna mindez ott kint az erdőn.
Maradhattam volna még, Zsolti tán épp csak bemelegedett a túloldalon, de úgy voltam vele, különösen a múltkori csehországi “gépelés” után, hogy egy nap-egy vad elég. Így hát megadtam neki a végtisztességet, terítékfotó, lementem az autóért, kizsigereltem, elpakoltam és levonultam a helyszínről. Zsoltinak pedig szóltam, hogy vadászgasson tovább, aztán szóljon ha mehetek érte, addig én elleszek a kocsiban a hegy lábánál.
2,5 év után sikerült ismét íjjal vadat elejtenem, de érzem, hogy bár minden tudásomat és óvatosságomat beletettem, azért Diana is az én oldalamra állt aznap, kőkeményen. Békesség a vadnak!
Van egy jó vadásztörténeted? Küldd el a Vadász Blog Facebook oldalán keresztül és megjelenhet a Sztori rovatban!
