Az előadáson elsőként dr. Vetter Szilva, az Állatorvostudományi Egyetem Állatvédelmi Központjának központvezető tudományos munkatársa beszélt általánosságban az állatvédelemről, a hazai egyik legfőbb vonatkozó szervezetről, az állatvédelemben fellelhető trendekről, melyek veszélyesek is lehetnek, mivel egyre nagyobb indulatokat keltenek. Kiváló példa volt a focival való párhuzam, miszerint 10 millió szakértő országa lettünk, és B-közép típusú indulatok alakulnak ki. Fontos mondat volt, hogy az állatjólét nem elválasztható a humánegészségügytől.
A következő előadást Csányi Sándor professzor tartotta a MATE Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézete Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszékének vezetője. Bemutatta a rókát, annak társadalmi megítélését régen és hogy mindez hogyan változott/változik meg mára. Történetesen Robin Hoodot csinálnak lassan ebből a fajból. Mindemellett szót ejtett arról, hogy – igaz Skandináviában – az őzgidák fele a születésüket követő heteket nem éli túl, és a pusztulásukért közel 90%-ban a rókák a felelősek. Magyar adat nem hangzott el, itthon annyit tudunk, hogy a hazai gidák mortalitása 23% körül van (ebből lehet számolni nagyságrendeket, tekintve hogy a hazai őzállomány kb. 350.000 egyed és arról is van adat, hogy kb 4000 gida esik kaszálás áldozatául). Fontos mondat volt az is, hogy a tudomány nem találkozott még olyan esettel, hogy egy pocok gradációt a rókák, vagy bármilyen más ragadozó állatok meg tudtak volna fékezni, de a prof nem pironkodott kihangsúlyozni a rókák pozitív ökológiai hatásait sem.
Azt is ki kell emelni, hogy Csányi szerint a rókák vadászata, gyérítése nem szabályozza a populációt, mert a fogyatkozó egyedszámra a népesebb alom, és a környező revierekbe kiható elszívó hatás lesz a reakció. Bár lehet, ezt már egy következő előadó, Lóránt Miklós, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság Dunamenti Tájegység tájegységvezetője és hivatásos vadásza mondta. De előtte még megtapasztalhattunk egy meglehetősen szenvedélyes és laza hangvételű előadást dr. Fodor Kinga, az Állatorvostudományi Egyetem Laborállattudományi és Állatvédelmi Tanszékének tanszékvezető egyetemi docensétől arról, hogy mekkora problémák vannak állatvédelmi és állatmentési szempontból a fejekben, továbbá arról, hogy milyen etikai és morális kérdéseket, máig tisztázatlan és konszenzus nélkül dilemmákat vet fel a vadon élő állatok és az ember egymás mellett élése, ezen belül is a vadon élő állatok védelme és mentése. Már-már feloldhatatlan dolgok ezek, ráadásul olyan problémák és kérdések, amik 20-30 évvel ezelőttig fel sem merültek, de az emberi társadalom és a természet viszonya azóta jócskán megváltozott. Egyet feltétlenül érdemes megjegyezni tőle, hogy az állatszeretet nem egyenlő az állatvédelemmel.
Ezt követően mutatta be munkáját és annak tapasztalatait Lóránt Miklós a Kiskunsági NPI-tól, ő is beszélt a róka táplálkozási szokásairól, életmódjáról, a védett állatokban történő károkozásáról, mely az általuk kezelt, szigorúan védett hazai túzokállomány esetében a 4. legjelentősebb fenyegetés az élőhelyvesztés, az áramütés és a mezőgazdasági tevékenységből adódó károkozás után. Az is elhangzott, hogy a ragadozók, így a róka kiirtása senkinek nem célja, csupán az állományuk megfelelő, a védett fajok számára biztonságos szinten tartása a feladat, és ide nem csak a túzok tartozik, hanem kiemelte a mocsári teknőst és a rákosi viperát is.
A délutáni előadások már orvosi, humán- és állategészségügyi jellegű előadások voltak, kissé nehezebben emészthetők az átlag ember számára. Nagy Gábor, a Magyar Agrár és Élettudományi Egyetem tudományos munkatársa bemutatta az echinococcus multilocularis kórokozót, annak fejlődését és terjedését, továbbá az általa okozott alveoláris echinococcosis betegség eddigi és várható terjedését a régióban, továbbá azt, hogy erre milyen hatással vannak a ragadozók, a klíma, a felszínborítás és a szocioökonómiai viszonyok. Beszélt arról is, hogy a hazai megbetegedések esetében milyen tényezőknek voltak jellemzően kitéve a betegek.
A következő előadó az a dr. Csulak Eszter volt, aki a Debreceni Egyetem Kaposi Mór Oktató Kórházának sebésze, és aki évek óta a legbehatóbban foglalkozik az alveoláris echinococcosissal és az ebben szenvedő betegekkel. Ő magáról a betegség tüneteiről, lefolyásáról és kezelési lehetőségeiről, túlélési esélyekről tartott meglehetősen elrettentő prezentációt. Jobb, ha mindenki távol tartja magát a fertőződés lehetőségétől, mert nagyon sz.r a helyzet, maradjunk ennyiben.
A szakmai prezentációkat dr. Csivincsik Ágnes, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem kutató állatorvosa zárta, az ő előadásában arról esett szó, hogy az echinococcus terjedését hogyan befolyásolják a ragadozók, a települések közelsége, illetve, hogy milyen szerepet játszik ebben a róka, az aranysakál és kutyák. Fontos mondat volt, hogy ma Magyarországon már olyan féregfertőzöttség van jelen mindenhol (orsó- és kampóféreg egyaránt), hogy nem csak az aktív vadászkutyák, de lényegben a kerti és a kertbe kijárós kutyák esetén is indokolt a havi rendszerességű féregtelenítés.
Amiről nem esett szó
Ez volt tehát a rókás konferencia, melynek az elején kihangsúlyozták, hogy nem vadászati témájú rendezvény lesz. Ennek eleget is tettek, és emiatt hiányérzetem is maradt. A vadászokat támadják elsősorban az állatvédők, így ennek a konferenciának illett volna egyértelműen tisztáznia, hogy mi a helyzet a mezopredátorok (róka, borz, aranysakál) vadászok általi gyérítésével.
Az előadáson elhangzott az is, hogy a vadászok általi gyérítésnek nincs populációcsökkentő hatása, de elhangzott az is, hogy a rókákat gyéríteni kell ilyen-olyan okok miatt. Közkeletű mondás vadászberkekben, hogy egy fajt puskával lehetetlen kiirtani, máshonnan ugyanakkor azt halljuk, hogy a régmúltban egy-egy fajt a vadászat irtott ki. Akkor most melyik igaz?
Nem ártana figyelembe venni azt sem, hogy Magyarországon pár éve kvázi divat lett a ragadozóvadászat, főleg a fiatalabb vadászok körében, és ezt, illetve ennek eredményességét tovább fokozta az elektronikus vadhívó és az éjszakai lövésre alkalmas célzóberendezések legalizálása. Vajon így, hogy minden eszköz adott és kialakult egy lelkes “prémvadász” réteg, így sem ér semmit a populáció szempontjából a rókák gyérítése? Olyat is hallani, hogy komoly apróvadas mintaterületen konkrétan a hivatásos vadászok állása kerülhet veszélybe, ha rókát látnak a területen egy fácánhajtás alkalmával. Ugyanez a helyzet a nemzeti parkok kiemelt madárvédelmi területein is. Persze mindez barokkos túlzással, de. értsük a lényeget. Magam is tapasztalom, hogy az olyan területeken, ahol tesznek a ragadozógyérítésre, ott hemzsegnek a rókák, ott pedig, ahol a fent említett fiatal “prémvadász” réteg kialakult és aktív, jóval kevesebbel találkozni (de mindig marad). Több évtizedes, ha nem évszázados tananyag a vadgazdálkodásban, hogy a ragadozók apasztása akár 1-2 éven belül is már érezhető, pozitív hatással van az apróvadállományra. Tehát oké, hogy a megüresedő revier elszívja az állományt a szomszédból, és nagyobb alomra készteti a szukákat, de ez csak akkor lehet hatástalan, ha egyszeri esetről beszélünk (értsd egyik évben csapják a ragadozót, a másik évben meg nem foglalkoznak vele). Ahol rendszeresen apasztják az állományt, pláne olyan hatékonysággal, ahogy ma tudjuk a technika által, ott kell legyen hatása, hiszen a környékről elszívott példányokat is kordában tartják. A rókák száma nem végtelen.
Arról ugyan esett szó, hogy hiányoznak a nagyragadozók az országból, pedig ezek tudnák kordában tartani a mezopredátorokat, ezek hiányában pedig a vadászokra hárul ez a feladat. De arról nem esett szó, miért nincs nagyragadozó. Hogy alkalmas lenne-e az ország az őshonos nagyragadozók, mint a szürke farkas és a medve élőhelyéül? Illetve, hogy akarjuk-e hogy mindenhol a határban medvék és farkasok szaladgáljanak, ha egyáltalán ez valaha előfordulhatna ebben a sűrűn lakott, beépített, őserdő nélküli országban? Milyen problémákkal szembesülnénk, ha ez megvalósulna, illetve hogy jobb-e vagy rosszabb, ha ezt a populációkontrollt inkább a vadászok végzik? Végzik-e egyáltalán?
Arról is jó lenne hallani elméleteket, hogy mi lenne ha a vadászok valóban leállnának a ragadozók gyérítésével (akár egy társadalom által kikényszerített tiltás miatt)? Mi történne a populációdinamikával és milyen hatása lenne a fertőző betegségek terjedésére, vagy az apróvadállomány és az őz populációjára? Csak becsülni lehetne ezt, hiszen ezt még soha senki nem próbálta ki (hasonló körülmények között, ilyen Yellowstone-os példákkal ne jöjjön senki, teljesen más kávéház). Ahogy arról is lehetne beszélni, hogy egy néhány éves leállás után ne adj Isten kitörne a pokol, lenne-e még onnan visszaút, vagy kontrollálhatatlanná válna a helyzet, és irdatlan pénzekbe és energiákba kerülő, drasztikus megoldásokra lenne-e szükség?
Zárszóul pedig egy gondolat a konferenciáról: lehet edukálni, tanítani az embereket. De ha egy elv kvázi vallássá válik, az ellen hiábavaló a harc.
Vadász, vadászíjász, terméktesztelő, vadgazda-technikus hallgató, Nocpix Global Ambassador.
