Kalappal!

Mit keresel?

Sztori

Sztori: Negyven

Ha azt gondolnád, hogy valamelyik negyvenedik vadamat kívánom felemlegetni, akkor csalódni fogsz kedves Olvasó. Az éveim száma lett negyven. De ebben a kis megemlékezésben nem tartunk ott. Még ott vagyunk, hogy “harminconévesnek” titulálhatom magam. Még pár óra erejéig.

Különleges, kissé pszichotikus állapot ez, legalábbis nekem az volt. Lelkizős vagyok. Olyan ez, mint anno az ezredforduló előestéje volt. Ám a 40. életévem órafordulóját szerettem volna egyedül, kint az erdőben megélni. Magamba szállni, számot vetni, mélyen megélni, hogy lejárt az “A” oldal, kezdődik a “B”. Maximum a “B” hosszabb lesz..reméljük. Azért a 40-nel lezárul egy korszak, ahogy valaki írta egy fórumban: eddigre kipotyognak a csikófogak. Szóval kint az erdőben…eldönteni, hogy jó-e ez, vagy kevésbé. Hogy a “B”-ben kiélvezzük, amit “A”-ban létrehoztunk, vagy “B”-ben már az elmúlásra készülünk? 

Persze ezeket a magasztos dolgokat nem sikerült igazán végiggondolni, mert egy idő után inkább az érdekelt, hogy vajon sikerül-e egy disznóval zárom az “A”-oldalt, vagy esetleg így nyitni a “B”-t? Prózai gondolatok, dehát kérem az erdő nem mindenkiből hozza ki a lírai ént. Szeretnék Fekete István lenni, de így a 4. évtizedemre, ebből uszkve 25 évnyi íráson túljutva, kénytelen voltam rájönni, hogy nem vagyok. Meg Müller Péter sem. 

Felültem az erdőbe egy fára egy dörzsölőfához, ahová tudtam, hogy legalább 4 kan jár wellnessezni szinte minden este. Egy közepeske, egy nagy, és két közepeske együtt.

A nagy…

Azok együtt igazi gentlemanek…illetve hát gentlepigek. A felvételeken látszik, hogy az egyik ledörzsöli magát a bükkfakátrányon, majd félrelép, és odaengedi a másikat – amíg a kolléga élvezkedik, a másik ott áll, és türelmesen nézi, aztán együtt elvonulnak.

…és a két közepeske.

Igaz többségük nagyon későn érkezik, de volt alkalom, hogy még éjfél előtt tiszteletüket tették. Meg egy bikaborjú is. Hátha… Azt is megváltanám, csinálnánk belőle mindenféle finomságot. 

Dehát elég későn sikerült kiérni. Mondhatni az utolsó estém jól jellemezte az elmúlt 40 évemet: szervezetlenség. Lement már a nap, amikor kiszálltam a kocsiból, összekészítettem a mászólesemet, az összes motyómat, és nekiindultam az egyenes törzsű tölgy felé, ahonnan jó rálátás nyílik a dörzsölőfára. Délután azon gondolkodtam, milyen jó lenne kisöpörni egy cserkelőutat a fáig, és ez most be is bizonyosodott. Az egész kiserdőn végigterülő szárazlevél-takarón képtelenség volt csöndben megközelíteni a kiszemelt helyet. De sebaj, a disznók úgyis későn jönnek. Óvatosan lépkedtem, jól le is vert a víz, hiszen beöltöztem – éjjelente már 13-14 fokok vannak -, a mászóles 15 kiló a hátamon, és bizony az erőltetett óvatosság épp annyi megfeszített izommunkával jár, mint a sietség. Sikerült a fát viszonylag kevés zörejjel megközelíteni, a lest halkan felszerelni, aztán felmászni. Így a szürkület közepén az erdőben már kellően sötét volt ahhoz, hogy tudjam a bikaborjút mára már bizonyosan elbaltáztam. Egy kósza pillantás vissza a talajra, és konstatálom: a “popipárnám” lent maradt. Ott egye meg a rossebb! Befelé menet amúgy a fejlámpám hiányára is rá kellett eszmélnem. Szervezetlenség…

Még helyezkedem a lesen, amikor zörgést hallok közelről. Egy róka érkezik mit sem törődve a mocorgásommal. Nem volt messzebb 20-25 méternél, miközben egerészett a levelek közt, de többségében takarásban, vagy olyan irányba, ahová csak nagyon kitekeredve lehetett volna lőni. Hadd menjen…többet ér egy jó felvétel, mint egy sokadik idegesítő hibázás, vagy sebzés. Abból volt már elég az elmúlt hónapokban. Alig hogy elcsendesedtem, újra neszt hallok. Először csak szöszmötölés, aztán néhány huszáros toppanás. Őz. Egy idő után ki is lépett a takarásból a suta, kissé lemaradva pedig a gidája. Elvonulnak, aztán csend lesz. Csak az egerek zajonganak a les alatt, de nem telt el fél óra, hogy aztán azon az útvonalon, ahol a róka távozott, visszajöjjön. Ugyanott, ugyanarra, így a lövés továbbra sem opció. Elmúlott már 8 óra és elcsendesedne az erdő is, de a keleti szél ezt nem hagyja. Hol emerre fúj egy sávban, hol a másik oldalon, hol épp ott, ahol ülök. Olyankor az én fám is ringatni kezd, ami külön öröm, mert amúgy is elrévedve kuksolok a néma sötétségben. Ha nagyon akarnék, talán el is tudnék aludni. A lehető legkényelmesebb pozícióban ülök. Néha kis mozgás gyanánt elpróbálom a célratartást, a helyezkedést, ha jönne valami a dörzsölőfához. Néha nyekereg a mászóles is a mozdulatoktól. A fenéért nyekereg ez, soha nem csinálta! 

Az erdő néma, pedig ezen a szárazlevél-szőnyegen nem lehet csöndben közlekedni. Csak a szél mozgatja a lombkoronákat néha, és potyogtatja a makkokat, vagy valami hasonló erdei gyümölcsöt, ami nagyokat koppan az avaron. A legtöbb fa tölgy, szóval bizonyára a makk hullik már. Telnek a negyedórák eseménytelenül. Csak a gondolataim jönnek-mennek, de egyik sem olyan jelentőségteljes, hogy másnapra megjegyezzem. Az ember kint ül egyedül egy “sötétszobában” 4 órán keresztül, némán, és másnap egy kósza gondolatot nem tud visszaidézni, hogy mi volt a “téma” tegnap. Elmúlik 10 óra. Na majd most! Mostantól bármi jöhet! Amit itt eddig felvett a vadkamera, és emberi időben érkezett, az 10 és 11 között tette tiszteletét. De csak a szél lett erősebb, igaz csak befúvások, közöttük csend van. Ellenben az iránya nem épp a legjobb. A disznók mindig a patak felől érkeznek, ráadásul arrafelé az erdő két oldalán kukorica. A szelem az egyik kukorica felé fúj srégen…reméljük nem onnan akar érkezni majd a disznó. Negyed 11. Fél 11. Semmi. 11 előtt pár perccel megunom és előveszem egy pillanatra a telefonomat. Minimumnál is gyengébbre van véve a fényereje, és a Telexet nyitom meg, ami sötét hátteres. Megnézem összedőlt-e a világ, amíg itt ülök, szó szerint méla lesben. De csak a szokásos, unalmas politika, így ki is kapcsolom a kijelzőt. Szinte közvetlenül ezután annyit hallok a hátam mögül: Pfffúúúffff! Még a szememet is becsuktam, hogy a szemgolyóm se mozogjon. Közben tudom, hogy már késő. Ez a fújás azt jelenti, hogy a 4 kan közül az egyik – vélhetően a legrafkósabb -, ma estére lefújta a vadászatot. Ha tudna kürtölni, bizonyára a Hallalit nyomná el, de így csak egy rövid fújásra futja. Ezek tudnak repülni! Ez biztos! A csontszáraz tölgylevél-szőnyegen egy nesz nélkül került mögém! Megláthatta a telefon fényét? Meglehet. Ráadásul szél alatt is jött. Igaz én magasan ülök, de felé rossz volt a szelem. Vagy az a rohadt popipárna!!! Az a hibás! Amit már százszor telefingottam, 5 gatyám koptatta éveken keresztül, és állandóan a táskámban van. Azt érezhette meg! 

Hallgatózom, hogy jön-e, vagy távozik, de csak egy halk ágreccsenést és koppanást hallok távolról. Elment. Szerettem volna, hogy az éjfél, az “A” oldalam utolsó percei a lesen érjenek, de nem bírom tovább, fél 12-kor elkezdek lemászni. Ami fejlámpa nélkül igen rizikós mutatvány, mert az egyenes törzsű fán azért van néhány kisebb görbület (ahol megváltozik az egyensúly), és itt-ott egy-egy kidudorodó csomó, amiben elakad a les lefelé menet. Na ezt nem tanítják a vadásziskolában. Illetve nem ezt tanítják. Szép halál lenne a szülinapom előtt fél órával nyakamat szegni egy erdő közepén. Végül nagyon óvatosan haladva, végig ellenőrzött, biztos tartást keresve a lessel, időnként a telefonommal világítva sikerül biztonságban lejutni a fáról. 

Igyekszem kitalálni a sötét erdőből, és ismételten eszembe jut a cserkelőút hiánya. Milyen könnyű lenne most azon végig sétálni a kocsiig. Még lámpa sem kéne. Ellenben a telefon fényénél kissé el is tévedek, szükség volt egy 90 fokos kanyarra a végén, hogy a kocsihoz jussak. A tisztásra érés előtt kikapcsolom a telefon fényét, óvatosan leteszem a mászólest, és kikukkantok a pikétre. Ott áll egy bika úgy 300 méterre, majd megindul felém. Bejött vagy 60-70 méterig, fiatal kis legény, aztán bevált az erdőbe. A kocsimat kiszúrta az erdő szélén.

Ránézek az órára: 00:08 van. 8 perce 40 éves vagyok. Nem szigorúan véve, mert délelőtt 11-kor születtem. De mégis. Egy bikát figyelve léptem át a “B” oldalra. Vagy mégsem? Lehet inkább az erdőben tévelyegve. Mindegy is, jó ez így!

Körülnézve a környéken még egy szarvast látok messze, disznó sehol. A hazautam a falu túloldala felé vezet. Mivel későn értem ki, meg már éjfél is jócskán elmúlt, tudom, hogy nincs kint senki, ezért egy földúton tartok a város felé, nem a betonúton. Hátha látok valamit. Mindenhol őzek, rókák, nyulak, majd kiérve egy napraforgótábla utáni tarlóra megpillantom, hogy a kocsimtól megijedve egy népes disznókonda igyekszik takarást keresni. Leállítom az autót, kiszállok csendben. Messze vannak, lehetnek vagy 200-250 méterre, de nehéz megállapítani a semmi közepén. Kicsit meg is nyugszanak attól, hogy eltűnt a zavaró fényforrás és berregés. Nem tudják eldönteni, hogy turkáljanak, vagy meneküljenek. A megtermett malacok inkább turkálnak, de ha anya már messze van, utána szaladnak. Anya, illetve anyák meg égnek álló farokkal igyekeznek a napraforgó felé, de időnként ők is meg-megállnak és beletúrnak a földbe. Végigkísérem őket, amíg el nem tűnnek.

Otthon gondoltam töltök egy pohár rozét az egészségemre. Úgyis kiment már az álom a szememből…ma is sikerül 2-kor ágyba kerülni. 3. napja. De inkább egy sört pattintottam. 

Sose szerettem, de így 40-re ez is megváltozott.

ÍRTA

Nem csak vadász és blogger, de fotós is...

Facebook

EZ IS ÉRDEKELHET

Sztori

*Capitulatus – legfegyverző varázslat a Harry Potter sorozatban Örökké emlékezetes vadásznapon vagyunk túl. Így életem delén nem sok olyan dolog hoz már úgy lázba,...

Sztori

Kedvenc szerzőnk újabb remek története következik, bölcs mondanivalóval a régi szép időkből. “Mit szépítsük, na! Dédnagyapa a mai fogalmak szerint is rabsic volt. A...

Sztori

Ügyes tollforgató vadásztársunk egyik legjobb, ha nem a legjobb írása következik igazi erdélyi medvevadászatról, pontosabban utánkeresésről. Egy újabb bepillantást nyerhetünk abba a világba, ahol...

Sztori

Rendhagyó vadásztörténet következik, de aki településközelben vadászik, annak nem lesz újdonság. 😉 A szerző ezúttal jómagam vagyok. — Nem éreztem ezt a tegnap estét....