Kalappal!

Mit keresel?

Sztori

Sztori: Brakoner Csaba – Szotyka

Nagy szomorúságomra zseniális tollforgatónk valószínűleg utolsó írása jelenik most meg a Vadász Blogon. Csabát idén áprilisban “fedeztem fel” (magamnak, meg azoknak akik nem ismerték eddig), egy teljesen véletlen folytán. Facebookon publikálgatta a saját üzenőfalán a remekbe szabott vadásztörténeteit, amikről úgy éreztem, más, mint amiket manapság lehet olvasni. Sokkal inkább hajaznak a régi idők vadásztörténeteire, pedig ezek a mi korunkban zajlottak és íródtak egy fiatalember tollából.

Tavasszal megbeszéltem Csabával, hogy a történeteit publikálom a Vadász Blogon, hogy minél többen olvashassák, mert szerintem megérdemli. A napokban viszont azt vettem észre, hogy közkedvelt szerzőnk kitörölte magát a közösségi médiából. Az őt személyesen ismerő vadásztárstól úgy tudom, folyatatja az írást, de hogy ezzel mi halandók mikor, hol és milyen formában fogunk találkozni, azt nem tudom. Itt a Vadász Blogon valószínűleg ez az utolsó írása, bár kívánom, hogy ne így legyen!


Szotyka

A legtöbb vadásznak van, vagy volt egy “világ legokosabb” kutyája. Ami különb volt a többi vadhajtónál. Olyan okos volt, hogy csak beszélni nem tudott! Az orra pedig…! Ha nincs ott a társasvadászaton, egy darab fácánt meg nem lelnek. Nyúl is csak fele ugrott volna! A vércsapát is futva bogozza, és persze állóra csahol… A kisebb süldőket meg egyszerűen a gazdihoz húzza. Akárcsak este a papucsot. Irigyeltem az ilyen gazdikat. Nem mintha hinném az idő és szeretet által fényesre polírozott történeteket. Sokkal több van e mögött! Vadásztársak egymásra találásának, a szeretet, a törődés által szőtt történetei ezek.

Nekem mindig több kutyám volt egyszerre, néha kisebb falka. Talán ez volt az oka, hogy az ilyen nagy egymásra találás egy négylábú vadászcimborával nem adatott meg. Szerettem én minden kutyámat, de egyfajta objektivitással tekintettem rájuk. Láttam a hibáikat, az erősségeiket. A mindent rózsaszín köntösbe öltöztető gazdiszerelem kimaradt.

Krasznojarksztól nem messze, Ovinnyíjhoz tartozó tajgán láttam először lajkát. Illetve lajkíj-t. Egy barátom egyik ismerősénél voltam elszállásolva. Három kutyájával járta az erdőt. Csak egynek, Ukuszinak jegyeztem meg a nevét. Nevével ellentétben (azt jelenti harapós) csak ő volt valamelyest barátságos velem. Ez annyit jelentett, hogy a gazdája jelenlétében engedte a simogatást. Nélküle azonban megelégedett azzal, ha simán levegőnek néz. Minden közeledési kísérletem elől kitért. Élelmet sem ő, sem a társai nem fogadtak el tőlem. Mi több, ha a tanyagazda távol volt, én bizony bot nélkül egy lépést sem mertem tenni. Ha bármit megfogtam, vagy csak erősen megnéztem, ami nem képezte a tulajdonom, feltétlenül számítanom kellett a támadásra. A “lajka” szó ugatást jelent. Ez a vadászati módjukból ered. Fölöslegesen viszont nem zajonganak. Az ellenem irányuló kirohanásaik hangtalanok és veszélyesen gyorsak voltak. Különösen harcias volt a nagy szürke kan. Akit a farkastól csak valamivel kisebb termete, felkunkorodó farka és szép, melegbarna szeme különböztette meg. Két alkalommal sikerült földre döntenie, amitől az előtte visszavertek is új erőre kaptak, engem a tyirimokba szorítva, ahol is félig száradt bőrök bűzében töltöttem a délutánt.

Vadászaton megváltozott a viszonyunk. Társnak tekintettek. Kicsit ügyefogyott vadásztársnak, akire vigyázni kell, aki segítségre szorul…és jelenlétükben én is úgy éreztem magam. Nélkülük igazából nem is láttam vadat. Még egy mókust sem. Csodálatos volt a magabiztos száguldás, ahogyan a vadat keresték. Nem olyan vizslás bolondos pásztázás, hanem a vért kívánó, életért harcoló őserő megnyilvánulása. Mint amikor a terrier patkányt érez az orra előtt, de nem férhet hozzá. A világot akarja felfordítani a zsákmányért!

Nekem ilyen kutya kell! 

Telt-múlt az idő, de Magyarországon ez a kevéssé ismert fajta igen nehezen fellelhető. Voltam ugyan két mestertenyésztőnél, de a szánhúzó-németjuhász keveréknek látszó téglalap alakú kutyák nem nyerték el a tetszésem. Nem emlékeztettek a három szilaj, izmos fergetegre.

Egyszer üzenetet kaptam. Van egy nyolc hónapos eladó lajka. Még nyers, küllemre viszont nekem tetsző lehet! A lajka nagyon erős jellemű, tipikus egygazdás kutya. Nyolc hónapos korában még hazájában is csak tenyésztők és dilettánsok hajlandók megvenni.

Negyven fotó elemzése után:

– Édesem! Mit szólnál, ha vennék egy kutyát?

– Már van három. Azokat is én etetem…

– Azt hittem, szeretsz velük bíbelődni!

– Szeretek is! Ezzel a hárommal.

– Nézd meg legalább a képeket!

Ùjdonsült asszonykám kerekre nyitotta a szemét.

– Úristen, ez egy felnőtt farkas! Ide ne hozd, megöl minden jószágot!

– Dehogyis farkas! Sokkal kisebb, meg a farka is más.

Mivel oldalbordám hozzáállását tartózkodásnak vettem, egy igen szavazattal eldöntöttnek láttam a kérdést.

Szerelem volt első látásra. Csupa elegáns erő, figyelmes, értelemmel teli szemek… Az autó farába az eladó tessékelte be, mert felém kaffogott, ha közel mentem.

– Ide kötöm a kilincshez, nehogy előre ugorjon. – mondta

– Jó! Én meg az asszonyt a kesztyűtartóhoz, nehogy kiugorjon.

A visszapillantót úgy állítottam be, hogy szemmel tarthassam leendő vadásztársam. Augusztus eleje lévén, fojtogató hőség volt. A tükörben mereven engem bámuló farkaspofából egyre hosszabra nyúló ízlelőszerv pihenőért lihegett. Csak öt perc kitérő volt a Sajó. A nyílt puszta, a majdnem teljes kört rajzoló friss víz, ideális helyet teremtett a legkitartóbban futó kutyafaj első sétáltatásához. Számítottam némi torzsalkodásra.

Amikor a kilincshez csomózott póráz, nyakörv felőli karabínerét kioldottam, az arcomba próbált harapni. Elkaptam a fejem, miközben jobb kézzel magamhoz szorítottam a nyakát. A fülem azért csak elérte. A pillanatnyi, fájdalom okozta elgyengülést kihasználva átugrott rajtam és bevetette magát a habzó, rohanó folyóba.

Amíg én szép mívesen káromkodtam, életem párja sápadt arcal a vérzést csillapította. Ezalatt kutyuskám nagy küzdelem árán kikapaszkodott egy a víz közepén gyökereivel fölfelé horgonyzott fa törzsére. Ott gubbasztott, mint egy ázott rongy, szemmel lathatóan nem volt kedve ismét megküzdeni a rohanó árral.

– Mit csinálunk most? -bizonytalankodott Kedvesem

– Bemegyek érte!

– Ne csináld! Ha belefulladsz, mi lesz velem?

– Újra férjhez mehetsz, de elébb én fojtom bele őt!

Egy hosszú botra ráerősítettem a hurkot formáló nadrágszíjam, arra pedig egy hegymászó kötelet, aminek a végét egy csenevész fűzhöz kötöttem. Meglepett a víz ereje. Bár jóval a homokpadon veszteglő fa fölött ereszkedtem be, mégis minden erőmre szükség volt, hogy megvethessem a lábam az ágai között. Sokadik próbálkozásra sikerült csak a feje mögé illeszteni a nadrágszíj hurkot. Partra vergődtem, és óvatosan meghúztam a kötelet.

– Gyere ide! – próbaltam hatni rá

– Gyere ide kiskutyám!

A szemembe nézett és felhúzta az ínyét. Egy kicsit még tétováztam. Elnézve a víztől szottyadt, hordaléktól szutykos ebet, elkiáltottam magam.

– Szotyka, ide!

Ez lesz hát a neve!

Aztan egyenletes húzásomra meglett a keresztvíz is. Mielőtt partot ért volna, még megpróbálkozott az alámerüléssel is. Amikor felbukkant, erősen megragadtam a tarkóján és a farán a bőrt, majd elemeltem a talajtól. Ilyenformán harcképtelenné téve, viszonylag hamar visszanyertük az utazó pozíciót.

Még tettünk egy kitérőt édesapámék felé, a fülem átvérzett kötését megújítani. Amikor apám meglátta a csapzott, nyakszőrét borzoló, fogait villogtató állatot, lemondóan sóhajtott.

– Kisfiam, minek neked ez a farkasivadék? Miért nem szerelsz autót, vagy faragsz, vagy mit tudom én?!? Lehetnél csak simán normális! Egyszer az erdőn hagyod a fogad. Valami istenhátamögötti helyen fognak felzabálni a vadjaid.

– Én is ebben bízok apukám. Addig azért vagy negyven telet még elkujtorgok.

Lemondóan legyintett és a kezembe nyomta a kért kötöző anyagot.

– Menj orvoshoz! Most!

Beleegyező bólintás után, irány haza.

Szotyka nem mozdult az autóból. Vicsorgott, és a hátán borzolta a sertét. Ideges volt szegény. Két tálban vizet és egy kis húst toltam elé. (bottal) Leültem az ingerküszöbén kívül, és nyugodt hangon beszélgettem hozzá. Késő éjszaka a fáradság ágyba hajtott. Reggelre a víz eltűnt. Pótoltam a hiányt, ezúttal kézzel rakva elé a tálat. Morgott, de megszagolta a kezem. Ezt jó jelnek vettem. A mellékvese által termelt hormon illatát nagyszerűen megérzik a ragadozók. A félelem vagy ijedség szaga megerősíti, bátorítja a prédálót. Ugyanígy a noradrenalin szaga elbizonytalanítja. Bíztam benne, hogy mellékvese velőm eleget termelt a nyugtató hormonból.

A nap folyamán lényegi változás nem történt Szotyka viselkedésében. Este fogtam egy plédet, és védencem torokhangú hörgésétől kísérve bevackoltam a csomagtérbe.

– Hiába hisztizel, ma én is itt alszok! Ezzel hátat fordítottam a vicsorgó ebnek. Próbáltam a nyakamon összecsattanó fogak helyett szép, és nyugtató dolgokra gondolni. Ahogy tisztultak a gondolataim, úgy halkult a morgás. Azért csak nagysokára tudtam elaludni.

Reggelre eltűnt a víz és a hús is. Közönyös mozdulattal paskoltam meg Szotyka fejét…farkcsóválás.

Befelé ujjongtam, de hanyagul szóltam hátra.

– Szotyka ide!

Éreztem a labam mellé érkező testet. Az oktatás innentől rohamléptékben haladt. (Szándékosan nem tanítást írtam. Azt hiszem, én többet tanultam.)

Szotyka, fajtára jellemzően bámulatos gyorsasággal kapcsolt össze tárgyat, mozdulatot, hangot, szagot egy feladattal. Élelmet például emlékezvén az első hús szagán talált nyomokra, a feleségemtől is szívesen fogadott. Utasítást viszont csak tőlem. Ha kedve vagy gyomra úgy kívánta, a párom hívására is megjelent, de ezzel vége. Idegen pedig meg sem érinthette. Az én akaratom megnyilvánulását viszont provokálta. Lépésenként elém ült és feszülten az arcomat bámulta. Elég volt a szememmel intenem, és az acélrugók a lábában már dobták is a levegőbe.

– Hozd a labdát!

– Megyünk vadaszni.

Ő pedig ennek megfelelően átugrotta a nagykaput, vagy előkotorta a kerek tárgyat. Mindig csak egyszer. Utálta a fölösleges trenírozást. Mihelyt a feladat egyhangúvá, vagy értelmetlenné vált, leült velem szemben és vádlón nézett.

– Már kétszer visszahoztam. Minek dobtad megint el? Ha nem kell, nem keresem – mondák a borostyán szemek ilyenkor.

A vadászat az más volt. A kapun túl volt a világ, a világ pedig egy nagy vadászat. Sem élő, sem holt vad nem kerülte el a figyelmét. Pontosan fel tudta mérni milyen vadra megy a cserkészet, és annak megfelelően viselkedett. Ha a nádból rókát kellett kihajtani, eszébe sem jutott a felugró konda után iramodni. Pedig a vaddisznó kedvenc vadja volt, amit nagy vehemenciával kényszerített a puskám irányába. Ha nem lőttem, nem éltem a lehetőséggel, némi üldözés után visszajött, és vádlón nézett.

– Te balfácán! Nem láttad, ide hoztam eléd. Na mindegy, szólj és keresek másikat!

Én pedig bocsánat-kérően megveregettem a fejét.

Egy alkalommal, gombászás közben egy medve akarta a párom szakellenőri igazolványát elkérni. Amikor megláttam a gyanútlan párom alatt tíz méterre érdeklődő ragadozót, kiszaladt a vér az arcomból. Szotyka merev lábakkal, gerincén álló sörtékkel figyelt. Nagyot csaptam a fejsze fokával egy fenyőre.

– Fogd meg Szotyka!

A feleségemnél csak a bundás érdeklődő lepődött meg jobban. Lajkám azonban már elkezdte a drága bunda átszabását. A talpas nagy ilyedségében, szinte gurulva, ágat, kerítést rombolva zuhant be az alattunk fekvő esztenába, ahol épp a juhok fejését végezték. Ha azt mondom, hogy lett riadalom, az nem jellemzi azt az eszeveszett káoszt, bégetést, ugatást, ordítást, recsegést, amit a villámlátogatás okozott. Nevetve szaporaztuk az ellenkező oldalra magunkat. A medve csak egy dolog, de a feldühödött, borjú nagyságú csobánkutyák nem tréfálnak.

Sokat jártunk együtt Szotykával, szinte mindig. Csak ha a feleségem gombászkirándulásait kellett felvigyázni, csak akkor hagyott magamra. Olyan igazi lajka módra segített és vigyázott ránk.

Mert Szotyka lajka volt, fajtájának ősi, tiszta eszű, és lelkű mintapéldánya.

Írta: Brakoner Csaba

Fotó: Brakoner Csaba

Brakoner Csaba eddig megjelent írásai a Vadász Blog Sztori rovatában:

Hivatásos vadász, vadászíró

Facebook

EZ IS ÉRDEKELHET

Sztori

Az alábbi történet tisztelgés a vadász leghűségesebb társa előtt. A kutya előtt. Legyen szó bármilyen vadászkutyáról. De a történetünk most konkrétan egy vérebről szól,...

Sztori

Kedvenc szerzőnk újabb remek története következik, bölcs mondanivalóval a régi szép időkből. “Mit szépítsük, na! Dédnagyapa a mai fogalmak szerint is rabsic volt. A...

Sztori

Ügyes tollforgató vadásztársunk egyik legjobb, ha nem a legjobb írása következik igazi erdélyi medvevadászatról, pontosabban utánkeresésről. Egy újabb bepillantást nyerhetünk abba a világba, ahol...

Sztori

Brakoner Csaba, a “Kisasszony és az éjjellátó” c. elbeszélés szerzőjének újabb remekműve kerül napvilágra. Megrendülten álltam az első nagyvadam, egy vaddisznó kanocska elesett teste...