Folytatódik Sztori rovatunk egy új szerzővel, akivel úgy érzem kincset találtam. Brakoner Csabának több írása is van, de nagy nyilvánosság előtt tudtommal még sosem publikált. Pedig elbeszélései közt olyat is találunk, ami már-már olyan, mintha maga Maderspach Viktor írta volna, hiszen Csaba sokat vadászott és vadásztatott Erdélyben. Az első írás, amit választottam tőle egy amolyan kedvcsináló, és a Vadász Blog témájához is kapcsolódik.

Kisasszony és az éjjellátó

Add el nekem azt a puskát! – Kérlelt sokadjára Pista barátom. Nagyon tetszett neki a kecses 20/76-s suhli, és már a valós piaci értékénél sokkal magasabb összeget is felajánlott érte. Már persze, ha számomra egyáltalán lenne pénzben kifejezhető értéke.

Kisasszony, (a család és a barátok is így nevezték) örökség puska. Öreg mentorom után maradt rám, majd harminc éve.

– Jó puska ez még! Kicsit szűk a csöve, de a januári kacsákat két jegenye magasból is lekérleli. Majd kezembe nyomta a viharvert eszközt. Amikor meghalt az “Öreg” az utolsó csavarig felújítattam a kis fegyvert. Csillogó és elegáns lett, akár egy előkelő hölgy. Ezután ragadt rá a Kisasszony név. Nagyon sokat forgattam. Az első közös tíz évünkben a karácsonyi misén kívül mindenhova velem jött. Hogyan is adhatnám csak úgy el?!

– Most nem is pénzért kérem!

– Na, úgy még jobb! Ingyen meg csak akkor viheted, ha megnyúvadtam. Bár, ahogy elnézem azt az epebajos ábrázatod, te hamarébb felfordulsz!… Vagy 20 évvel, hehehe.

– Nem ingyen kell, te vadember. Hoztam érte valamit.

Ezzel az asztalra tett egy puha, szivacsos, borítású csomagot. 

– Próbálgasd! Ezt a keresőt használjuk a seregbe’ is. Fél évig külföldön vagyok. Ha megtetszett, ideadod a Kisasszonyt! Ha elrontod, ideadod a Kisasszonyt! Ha nem tetszik, eladom, és elkezdek értelmes emberekkel üzletelni. Jó lesz így?

– Hát, Pistám én még éjjellátót nem tettem tönkre. Nem is a te nyomorult, kínai utánzatoddal fogom elkezdeni. Rakd fel a felső polcra, onnan senki le nem veszi, ott fog megkövesedni.

Azért amikor elment, elkezdte enni a penész a büszkeségem. Másnap délután levettem, kicsomagoltam és megpróbáltam emlékezetembe idézni a használatáról adott utasításokat. A feleségem csendesen somolygott.

– Kisasszonyt úgysem adhatod! 

– Nem is! Este azért kipróbálom ezt a vacakot…- oldalbordám kérdő tekintetére mentegetni kezdtem magam. – Csak itt a kertben…egyszer…kíváncsiságból.

A próba megdöbbentő volt! Felmásztam a gyerekek játszóvárába, onnan jól belátható a falu közvilágítás-mentes része. Egészen rövid ideig bambáskodtam csak a kapcsolgatással, tekergetéssel. A harmadik szomszédot pásztáztam átellenben. A macskájuk a körtefa villájában tekergette a nyakát. Legalább 150 méter. Próbáljuk messzebb! Kicsit sutáskodtam a fókuszálással, aztán szépen kirajzolódott Marika néni kövér hátsója, ahogy a baromfiudvaron leguggol. Áhhá! Nem csak én járok a hátsókertbe! Innen a .243-al lukba lukat tudnék lőni! Keveset kuncogtam saját szellemességemen, aztan befejeztem az illetlen viselkedést. 

– Na milyen? –kérdezte szívem választottja, csak egészen kevéske megvetéssel a pillantásában.

– Holnap kiviszem vadkárra.

Megvető pillantás fokozódik… Rá sem hederítek! Akkor is így nézett, amikor a lipovánoknál azzal dicsekedtem, hogy megiszok 15 felest egymásután. Mégis meg tudtam csinálni. A hátizsák meg, amibe belehajoltam, nem is a miénk volt. A nyelési problémáim meg két hét alatt simán elmúltak. Legalább leadtam kicsit. 
Ehh, asszonyok! Mit tudnak azok?!

A dac és a kíváncsiság kiváltotta vadászati próba fényesen sikerült! Alig sötétedett be, amikor az első ágroppanást meghallottam az erdő felől. Eszköz elő, és pásztázni kezdtem azt a keskeny sávot, amit a gazda az erdőtől vetetlenül volt hajlandó hagyni (kb másfél méter). Itt mindig beszöktek a disznók, mert a fegyverlámpa fénye csak hébe-hóba tudott a megfelelő pillanatban felvillanni. Most azonban tisztán látom a sörtés lovag fejét, ahogy óvatosan előre tolja a kökényesből. Igen közel van, nem várok. Lövés után ott fekszik szegény ahol megpillantottam. Zsigerelés, izzadás, lámpa, pakolás, sár és vér. Amikor hazaérek, világosság szűrődik ki a házból.

Arcon csap a rémület. A gyerekek! Biztos baj van! – Mint sebzett dúvad rontok be.

– Mi a baj?

– Semmi. Kicsit sokáig fent voltunk.

Feleségem hálóingben, érzem a frissen mosott hajának illatát. Az ágy szélén ülve kezében könyvet tart, a csemeték a lába körül. Ránézek az órára. Tízóra öt. Nevetséges helyzetem haragba folytom.

– Minek kell ilyenkor olvasgatni?! 

– Nem tudtak elaludni. Neked milyen volt?

– Lőttem egy kant. 

– Milyen a foga?

Az értetlen indulat még dolgozott bennem:– Olyan semmilyen. 

– Kiveszed azért?

Mindig minden trófeát megbecsülök és megőrzök. Most azonban nem tudtam megnyugodni.

– Eh, beakasztom az egészet, oszt jóccakát!

Egy reggel telefoncsörgésre ébredtem. A társasági elnök recsegő baritonja.

– De kipihent a hangod! A fővadász augusztusig huszonöt rókafület szeretne.

– Tudod, hogy én csak télen…a gerezna…a hó…

– Minek neked az a sok rókabőr? Fülek kellenek! Számítok rád!

Nem értem, hogy a mobiltelefonok és gps-ek világában mi szükség ezekre az úgynevezett dúvadjelekre, pláne nyáron! A kérés azért nyomatékos volt.

– Szivem! Kimegyek két nap hívózni. Vastagon csomagolj!

– Azt viszed?

Amióta nálunk van az éjjellátó készülék, nem neveztük néven. Talán a babonás tisztelet és megalkuvás szülte szégyenkezés alakította így. Mint ahogy a Harry Potterben kerülték Voldemort nevének kiejtését.

– Viszem hát! Eredmény vadászat kell.

És a lucernaföldek nagyszerű eredményt szültek. Hat vörösfrakkos kabátját hagytam az enyészetnek. Eleinte szégyenlettem visszapillantani a méltatlan beavatkozás után. Tudom én, hogy gazdálkodás, meg kötelmek! 

Az érzés azért belém költözött. Csak úgy ott hagyni…megölted a füléért…elmarad a téli mérkőzés. Az első kettőnél visszamentem, és elhantoltam őket.  -Pihenjetek jól!

Aztán kezdtem összeszokni a technikával. Már a visszatükröződő szemek távolságából nagyszerűen becsültem a távolságot. Még egy cippantás, még tíz méter, és jó lesz. Lámpa, lövés, gumikesztyű, fülek. Megy ez! Az utolsó félszéllel közeledett. Gyanakodott, mert lelapult, csak a fejét emelgette a cincogásra. Messze volt igen. A felkapcsolt lámpa fénye éppen csak elérte. Szemből érte a kis lövedék. Talán még mosolyogtam is, amikor lehajoltam a fülekért. Kisasszonyt leolajoztam, és külön raktam a társaitól. Az eszköz beköltözött a fegyverszekrénybe. Ez a legkomolyabb kiváltságok egyike. Ezt csak az előzi meg, ha a három csaj előtt jutok be a wc-re reggel.

Kár cifrázni! Egyszerűbbek lettek az éjszakák. Ha halk surrogást hallottam a búzából, már a szememnél volt. Ágroppanás, nézelődés. Nem gondolkoztam, nem izgultam, nem spekuláltam, láttam! A vad nélküli éjszakák hosszabbakká váltak. Öt percenként meggyőződhettem róla, hogy egér, nyúl, őz volt a zaj okozója. Ha viszont jött a kívánt vad, a legalkalmasabb pillanatban villant a lámpa, dördült a lövés. Rászoktam bizonyos lesekre. Ahonnan beláttam a fák alá is. Így nőtt a lövés felkészülési ideje, és az eredményesség. A csendes sompolygást kényelmes lesre, a feszült várakozást szunyókálásra cseréltem. Ha mozgott a vad, hamar jött a siker. Sokszor értem haza a jóéjtpuszira. Ha néhány napig nem láttam korai mozgást, következő nap ki sem mentem. A párom kérdésére, hogy milyen volt, vagy azt montam, hogy lőttem, vagy azt, hogy üres. Elmaradtak a felfokozott vágy és képzelet szülte roppanások, fújások, csobbanások történetei. Csak tények voltak. Többet voltam otthon, mely fölös időt legtöbbször zsörtölődéssel, és hirtelen jött nevelési fellángolásokkal töltöttem ki.

A zsákmányal telt esték szaporodtak. Megtanultam például a puska mellé fogni úgy az éjjelnézőt, hogy amikor megpillantom a vadat, a fegyvercső már eleve irányba álljon. Így szinte csak pillanatig kellett keresni a célt. Természetesen megvártam, amíg az megfelelő szögbe fordul. Lövés, zsigerek, vér, kosz, izzadság, autó, zuhany, pihent reggel.

Amikor Pista betoppant, összeugrott a gyomrom.

– Vélemény? – kérdezte.

– Nagyon profi!

– Sokat lőttél?

– Sokat. Majd minden estém vér és fülek.

– Az jó! A nélkül nem vadászat. Vele jár.

– Igaz.

– Akkor, áll az üzlet?

– Pista! Én ezt szeretném visszaadni neked. Nagyon megtiszteltél a bizalmaddal, de ez nem nekem való.

– Miért? Most mondtad, hogy mennyit lőttél!

– Ez igaz, lőni lőttem. Vadászni viszont az eszköz vadászott. Tőlem pedig elvette a varázslatot, amiért eddig kijártam.

– Na látod, te a fejlődés útjában álló igazi vadember vagy! Nem is értem hogy gondoltam… Fafejű!

– Köszönöm Pistám, én is szeretlek! Jövő hónapban jöhetsz sutázni.

Amikor elment, a feleségem megölelt.

– Apa! Most már menj ki vadászni, mert nagyon nehezen viselünk!

Elővettem a Kisasszonyt, a zsebembe négy gyöngygolyót. A kukorica második sorába raktam a kisszékem. Reggel fáradtan értem haza. A szemeim, mint a mongol ívhegesztőé, az orrom tele a kukorica porával. A Kedvesem kávét, reggelit tesz az asztalra.

– Milyen volt?

– Hát, volt egy konda. Kétszer mentem rájuk, de nem tudtam meglátni őket. Pedig gyönyörű hold volt, és ott csámcsogtak előttem. Hatan voltak!

– Biztos?

– Persze!

– Izgalmas lehetett!

– Az volt. Varázslatos.

Kisasszonyt vissza tettem a régi helyére, a legelső fakkba.

Írta: Brakoner Csaba

Ha tetszett a sztori, folytasd a következővel!

Sztori: Az ezredik disznó

Írta: Makovinyi Zoltán